3.

1.8K 62 0
                                    

Sziasztok!
Meghoztam a harmadik részt is felújítva. Habár ebben a részben nem írtam új dolgokat csak a helyesírási hibákat javítottam ki!
                                                            Jó olvasást!

-Zamira?

-Liam! Meg ijesztettél!
-Ne haragudj. Mit csinálsz itt? Történt valami?
-Nem dehogy, már menni is akartam. Örülök, hogy találkoztunk. Szia!
Már pár méterrel elhagytam osztálytársamat, de egy újabb kérdés hangzott el.
-Ne szóljak Melissa-nak igaz?
Válasz helyett megráztam a fejem, de látom a szemében, hogy nem tetszik neki a válaszom. Ezért inkább hozzá tettem egy kis udvariasságot. -Kérlek.
-Rendben. Csak, hogy tudd, nem hallgatok örökké. Egyszer így is-úgy is meg fogja tudni.
-Tudom.
Mikor hazaértem apu még nem volt otthon ezért, gondoltam elmegyek futni vagy pedig keresek egy helyet ahol íjászkodhatok. Először átöltözöm majd fogom a vadász tegezt, a csuklószíjat, az ujjhurkot és a scope-os irányzékot amiket még a tizedik születésnapomra kaptam apától. Az utóbbit nagyon ritkán használom ugyanis nem nagyon szeretek velük dolgozni. De ha távolabbi célpontot szeretnék eltalálni akkor előszeretettel használom az egyetlen egyet amelyet kaptam, vagyis az előbb említett szerkezetet.

Egészen a kilátóig futottam, ahonnan az egész várost be lehet látni és amit idefelé már az autóból ki néztem magamnak. Ki vettem a tokból egy nyilat majd megfelelően elhelyeztem, céloztam és lőttem. Sötétedésig ezt csináltam, de csak akkor fejeztem be mikor meg hallottam egy rezgést a bozót mögül. Nem kérdeztem semmit, csak céloztam, amíg valaki elő nem lépett.
-Szóval, most vissza kapom, hogy majdnem elütöttelek.
Mondata egy félmosoly kíséretében hangzott el.
-Ne haragudj, nem tudtam, hogy te vagy.
-Mást vártál?
-Nem.
Válaszoltam egyenesen a cipőm orrát nézve, ugyanis egy kicsit zavarban voltam, és még a hajam is össze van kötve, így nem tudok elrejtőzni sem. Vagyis az arcomat sem tudom eltakarni, így lehet látni, hogy elpirultam és még egy vigyort is, ha alaposan megnéz. Márpedig végig nézett rajtam, vagyis még mindig a szemeivel mustrál végig, mintha keresne valamit.
-Eddig miért nem láttalak? Netán láthatatlanná tudsz válni?
Kérdését még mindig ugyan az a félmosoly kíséri.
-Nem, dehogy. Habár lehet, hogy van abban valami, amit mondasz.
Most már az a bárgyú vigyor sem látható az arcomon mint eddig és érzem, hogy már nem piros az arcom.
-Egy ilyen lány, hogy-hogy nem kapja meg a megfelelő figyelmet?
Hallom a hangján, hogy már ő sem mosolyog. De még mindig nem tudok rá nézni.
-Ki lógok a sorból.
-Milyen értelemben.
Hallom az értetlenséget hangjában.
-Mindenféle értelemben. Sajnálom, de mennem kell.
Csak egy lépést tettem előre és ő már előttem állt. Ezt hogy csinálta? A parfümje fűszeres illata meg csapta az orrom és elönött a nyugodtság érzése, a szívem olyan hangosan vert, hogy szerintem még ő is hallotta, de ennek ellenére mégis nyugodt voltam és biztonságban éreztem magam.
-Nem szabadna egyedül kószálnod.
-Miért?
-Nem minden esetben segít az íj. Szóval, gyere haza kísérlek.
-Értem. Köszönöm.
-Már másodszor futunk össze, szóval ha megesik még egyszer akkor eljössz velem ebédelni.
-Nem kell elvinned hiszen még csak nem is ismerlek és még a nevedet sem tudom.
-Szerintem ezen könnyen segíthetünk. Theo Raeken vagyok.
Jobb kezét felém nyújtotta amit a nevem kíséretében el is fogadtam.
-Zamira McCall.
Nevem hallatán kicsit meglepődött arcot vág vagy nem is tudom, ugyanis nála még nem tudom eldönteni, hogy az érzései milyen formában ülnek ki az arcára.
-Szóval Scott húga vagy. Sejtettem, de nem voltam benne biztos.
-Nem értem. Miért nem kérdezted meg valakitől?
-Ez egy jó kérdés. Annyira nem is arra voltam kíváncsi, hogy ki a bátyád.
-Akkor mire vagy kíváncsi?
-Sok mindenre.
-Sajnálom, de erre nem tudok megfelelő választ biztosítani.
-Miért jöttél Bacon-Hills-be?
-Aput vissza helyezték ide és ezért nekem is jönnöm kellett.
-Értem, de ha még tovább sétálunk akkor körbe kell járnod velem a Földet.
-Oh. Már itt is vagyunk? Mikor futottam hosszabbnak tűnt.
-Mert te a leghosszabb utat választottad. Én meg le hoztalak a legrövidebb úton.
-Köszönöm. Viszont nekem be kell mennem.
-Jó ötlet, mert apukád már nagyon aggódik.
*Ne fordulj vissza! Ne fordulj vissza!* De mégis meg fordultam és utána szóltam volna, de már nem volt ott. Ezért inkább bementem a házba és szembe néztem apám haragos tekintetével.

Mikor hazaértem apu a nappaliban lévő kanapén ült és olyan haragosan nézett rám, hogy az már fájt. Szerencsére nem kaptam nagy leszidást, mert elmondtam neki az igazat. Vagyis egy részletet kihagytam belőle, de arról nem is kell tudnia senkinek sem. Most már aludnom kellene, de nem tudok. Rengeteg kérdés van a fejemben. *Honnan tudhatta, hogy a leghosszabbik úton mentem fel a kilátóhoz?, Honnan tudja, hogy hol lakok? Mit keresett az erdőben?*

Tragikus igazságWhere stories live. Discover now