Fogadásból

15.

Anna

Nóri nem tudott lenyugodni a Martinával való találkozás után. Nem mondta, de láttam rajta, hogy idegesíti ez a váratlan felbukkanás. Mondjuk engem is. Több mint két évig nem hallott róla semmi, most meg a semmiből elé állt és kérte, hogy folytassák ott, ahol abbahagyták. Meg is csókolta! Nem tudom mégis hogy gondolta ezt. Hiszen minden szó nélkül lelépett és kisemmizte Nórit. Elvitte a gitárját, a laptopját, amin az emlékei, zenéi, fotói voltak. A bútorokról, műszaki cikkekről ne is beszéljünk. Tönkretette őt! Nem tudott semmit Nóriról, nem volt mellette az elmúlt időszakban. Nem tudta azt, hogy Nóri beteg lett, hogy mindennap megküzd magával, hogy beadja magának az inzulint. Nem ő látja Nórit maga alatt, nem ő szól rá, hogy egyen! Én vagyok vele, én segítek neki! Én lendítem túl a pillanatnyi elkeseredésein. Én mentem el az inzulinjaiért, mikor ő nem tudott. Én csempészek a táskájába kekszet és müzliszeletet, hogy mindig legyen nála valami étel. Semmi köze nem volt már hozzá! Több időt töltött kint Nóri a zeneszobájában, mint bent velem. Párszor nyitva hagyta az ajtót és nem a szokásos pörgős, rock számokat játszotta, hanem a melankolikus, kissé depressziós stílusú zenéket. Mikor rákérdeztem, hogy miért azt válaszolta, hogy ehhez van kedve.

Nóri ma volt aláírni a hivatalos papírokat a házról. Nem akarta, hogy elkísérjem. Miután végzett felhívott, éreztem, hogy nagyon mérges és ideges. Azt mondta, majd otthon elmeséli, most muszáj kitombolnia magát. Nem akarta, hogy rajtam csattanjon a haragja. Elment edzeni, utána a bandához zenélni. Én meg itthon ülök a szüleimmel és ezeken rágódom. Már félórája itt kéne lennie, percenként nézem a telefonomat, de nem jelentkezik. Este 9 óra is elmúlt mire végre megcsörget, hogy a közelben van. Lesietek elé a kapuba és várom, hogy ideérjen.

- Szia! Minden rendben? – ölelem magamhoz.

- Szia! Persze – húzza el a száját. Elszívja a cigijét, nem tudom hanyadikat, de erős cigi szaga van. Pedig mindig odafigyel rá, hogy ne legyen hamutartó illata.

- Gyere menjünk fel! Ettél? Csináljak valami vacsorát? – kérdezem felfelé sétálva.

- Nem vagyok éhes, de köszi.

- Oké! – hagyom rá. Lerí róla, hogy mindjárt felrobban olyan mérges. Nem akarom tovább hergelni, hogy nyüstölöm az étkezéssel. Még sosem láttam ilyennek. Beköszön anyáéknak, majd elmegy letusolni. Addig én megágyazok és várom, hogy végezzen.

- Elegem van – dől le mellém pizsamában az ágyra vizes hajjal.

- Mesélj! Mi volt? – kérem és felülök. Egy darabig behunyt szemmel fekszik és mélyeket lélegzik, majd belekezd.

- Szóval! Mikor odaértem már ott volt Martina. Aláírtuk a papírokat, nem volt ott semmi gond. Miután végeztünk és kifizettem az ügyvédet megkért, hogy kísérjem el a kocsijához, akar adni valamit. Vadiúj Volkswagen-je van persze. Na mindegy, nem ez a lényeg. A csomagtartóból kivette a régi gitáromat és visszaadta. Nem engedte a szüleinek, hogy eladják. Megköszöntem és mentem volna el, de nem hagyta. Mondta, hogy a régi laptopomról leszedte a zenéimet, hangfelvételeimet és videóimat. De nem adja vissza csak akkor, ha vele töltök egy napot az estével együtt. Úgy! Na itt pattant el a cérna! Mégis mi a faszt képzel magáról?! – csattan fel kicsit hangosabban, majd visszább vesz – Mondtam, hogy azt most felejtse el! Egy kávét ihatunk, de semmi többet ne várjon tőlem. Megkértem, hogy adja vissza a cuccaimat. A videók között nem egy felvétel van, ami nekem nagyon sokat jelent és nincs meg máshol. Amikor még a nagymamámmal közösen zongoráztunk. Azok pótolhatatlan emlékek!

- Mit mondott rá?

- Hogy hallottam a feltételeit! Hogy lehet ennyire szemét?! Most komolyan! Tisztában van vele, hogy mennyire szeretem azokat a felvételeket. Nem egyszer ő is megnézte velem! És nem képes visszaadni! Leszarom a többi felvételt és képet! Nekem kellenek azok a videók! – mondja könnyes szemmel – Mami már nem tud zongorázni, csak hallgatja, ha játszom neki. Már a koncertjeimre sem tud eljönni! De nem érdekelte! Annyira utálom!