WISH YOU BETTER LIFE // Hungarian Fanfiction

Zenélsz?

*Amikor belépek a szobájába, körülnézek, majd leülök az ágyra.*

Igazából a szobája ugyanolyan, mint eddig. Nem túl nagy, de nem is túl kicsi. Az ágy a szoba közepén van nekitolva a falnak, mellette egy kis éjjeliszekrény, körülötte poszterek.
A sarokban még mindig ott a gitár. Tud gitározni? Biztos tud... Kim ne legyél hülye... akkor minek lenne a szobájában egy gitár??... akkor mégis hogyan kérdezzem... áhh megvan!

-Zenélsz? -ez egy fokkal elfogadhatóbb-

-Igen, de csak itthon néha, amikor nem tanulok. Régen akartam volna egy zenekart, de sajnos nem jött össze. -mondja beletörődötten-

-Játszol nekem a gitárodon? -kérdezem izgatottan-

-Biztos vagy benne? -kérdezi összehúzott szemöldökkel-

-Igen!! -mondom tapsikolva... picit gyerekes vagyok-

-Hát jó! -mondja beletörődötten-

Oda sétál gitárjához, magához veszi és leül mellém az ágyra.
Behangolja, majd elkezd rajta játszani.

Régen én is tanultam gitározni, csak én basszus gitáron, nem akusztikus gitáron.

Már vagy másfél perce játszik, amikor felismerem a dallamot, és akarva- akaratlanul elkezdek énekelni. A 5 seconds of summer: Amnesia című számot játszotta, én pedig énekeltem.
De persze csak halkan, mivel borzasztó hangom van, anya elmondása szerint.

-Nagyon jó hangod van!! -Mondja Finn meglepetten-

-Nem hiszem... de azért köszi -mondom kínosan elnevetve-

-De komolyan! Negyon tetszik. Lenne kedved még énekelni? -kérdezi csábos mosollyal-

Már majdnem rávágtam, hogy igen, amikor eszembe jutott, hogy csak hazakísértem Finnt. Otthon kéne lennem, mert legközelebb anyáék nem engedik meg, hogy hiányozzak.

-Tényleg lenne, csak haza kell mennem. -mondom sietősen-

-Kérlek!! Még egyet! -mondja alsó ajkát lebiggyesztve-

-Na jó! De rövidet! -jelentem ki, ujjammal rámutatva-

Elkezdtem énekelni... a refrénnél ő is beszállt. Megdöbbenve néztem rá... nagyon jó hangja van!!!
Nem is tudtam róla, hogy tud énekelni... Mik derülnek ki?...

Amikor befejeztük a dalt, elindultam lefele, ő pedig jött utánam.

Felvettem mindkét esőkabátot a biztonság kedvéért, és elindultam kifelé. Már kint áltam az erkélyen, amikor megszólít Finn:

-Kösz Kim! -mondja hálás mosollyal-

Erre nem válaszoltam, csak adtam egy puszit az arcára, és hátat fordítottam.
Amikor a sarokról visszanéztem, Finn ott állt vérvörös fejjel, és integetett. Én visszaintegettem neki és több mint valószínű, hogy én is elpirultam.

Hazaérve ledobom magamról a kabátokat, és kiterítem száradni. Az eső még mindig zuhog. Remélem holnap nem kell sárban suliba mennem... mondjuk nem is biztos, hogy megyek... bár ki tudja?

Ezen a nagypapa témán, elég hamar túl estem. Szerintem csak jól fogom fel a dolgot, vagy csak szimplán bunkó vagyok.

Azt gondolom, hogy papa jó helyen van ott fönn. Nincs már neki baja. Ő onnan vigyáz ránk fentről. Igaz ez elég hülyén hangzik, még vallásos sem vagyok, de jobb ez így neki, mint számolni a napokat a halálig.

Ahogy ezen merengek, eszembe jut az iskola... azt nemtudom, hogy honann, de eszembe jutott. Gyorsan bepakoltam és bedobtam a táskám a sarokba.
Tudom kicsit kettyós dolog, de ilyenkor mindig bocsánatot kérek tőle, mert lehet, hogy fájt neki...

Elég fura személy vagyok én. Ezek mellett még a REINKARNÁCIÓban is hiszek, amit sosem tudok kimondani első próbára. A karmának is lehet valóság alapja, viszont babonás nem vagyok... sőtt egyenesen írritál.

Gondolat menetemből, a kapucsengő zökkent ki. Biztos apa az. Megnézem a kamerát, és már nyomom is a gombot.

Apa bejön, és leül TV-zni...
Szia vagy valami?

-Szia apa!

-Szia Kim! Mi újság? -mosolyogva kérdezi-
Huhh megnyugodtam... azt hittem baja van.

-Éppen most végeztem a tanulással! Veled miújság? -mosolygok neki vissza-

-Holnap megint ottalvós munkába küldenek, anyáddal együtt. -mondja letörten-

-Ohh! -erre mást nemtudok mondani-

-Hát ohh bizony! -néz rám ráncos szemöldökkel-

A kis párbeszédünk után, elindulok a szobámba, és lefekszem az ágyra. Egyszerre csak elkap a sírhatnék és legördül pár könnycsepp az arcomon. Néha van ilyen hangulatom, csak úgy rámjön a sírhatnék. A pszichológusom szerint, ez azért van, mert sok fájdalmat folytok vissza. Meglehet, de én ezt nem érzem... legalábbis a fájdalom visszafolytást. Mondjuk régen nem sírtam sokat... akkor már értem.

Egyre sötétebb van, ezért elindulok a fürdőbe. Elvégzem rutinom, és visszaindulok a szobámba. Át veszem kedvenc piszim, és befekszek az ágyba.

Holnap reggel nem lesz itthon senki, csak én... én egyedül ebben a nagy házban. Olyan üres ez így, mint egy lyuk. Egy nagy sötét lyuk, amiben egyedül tengődöm napról napra.
Lehetne társoságom, de én képtelen vagyok barátokat keresni. És ekkor beugrott...:

Lehet áthívom Finnt holnap suli után!