Egy furcsa lány - Liana története

48.

Mindenki megdermedt. Hogy mi? Még egy szörny került elő a "másvilágról"? Hát hányan vannak ezek!? Az első lény menekülőre fogta. A második megállt pár pillanatra, és az utcán szobrozó csapatra nézett. Furcsa.. Aranyló szemébe nézve Era értelmet vélt felfedezni, mintha látta volna már valahol ezt a tekintetet. De körülbelül ennyi volt, aztán üldözőbe vette a másikat, és az utca végén utol is érte. A két rém egymásnak esett. Érdekes, hangokat nem hallattak valami különleges oknál fogva, némán dulakodtak az utcai lámpák fényében.
Mimi Gerire nézett:
- És most mit tegyünk?
- Én visszamegyek a házba - jelentette ki hirtelen Tóbiás. - Szerintem nincs már ott senki.
- És Edvin? - kérdezte Károly.
- Edvin.. Te ennyire sügér vagy? - válaszolta Tóbiás. - Éppen ott küzd a sarkon!
Erre nem is válaszolt Károly. Tóbiás pedig tette azt, amit mondott: odament a kiszakadt ablakkerethez, és azon keresztül lépett be a házba.
- Azért vigyázz ám, fiam! - hallotta maga mögött Apa kiáltását.
Természetesen semmit és senkit sem talált a házban. Ez is bizonyította, hogy valóban Edvin volt a másik, és, hogy úgy tűnik, ő is valamilyen alakváltó lény. Aztán hamar meg is unta a benti sétát, és kiszólt az ablakon:
- Szerintem térjünk vissza, idebent azért jobb idő van! És elkezdhetünk tanakodni, hogyan tovább.
A többiek szót fogadtak, hiszen mint azt már megbeszélték a korábbiakban is, máshol sincsenek nagyobb biztonságban. Ráadásul a két küzdő lény is kikerült a látóterükből. Valószínűleg csatájukat nem a nyilvánosság előtt szándékozták megvívni.

Liana nem igazán tudta már, mi történik. Arra emlékezett csak, hogy Geriék kis weekendházában vannak. Éppen elalváshoz készülődtek, sötét volt a kis szobában, mikor hirtelen jelent meg előtte valami. Nem is tudta ő meghatározni, hogy micsoda. Egy árny, ki azt sugallta, vele kell mennie, de nem emlékezett rá még most sem, hogy miért. De vele ment, és most itt van. Itt: valami kis sötét zugban, ahol még felülni sem nagyon lehet. És ez biztosan nem álom, és az is biztos, hogy nem Gerék bungalója. Nem igazán tudott felülni sem itt, mintha meg lett volna kötözve. Olyan deja vu érzése támadt, és ez most valahogyan egyáltalán nem volt kellemes, mert azt juttatta eszébe, amikor arra az ágyra szíjazva ébredt kitéve az idegenek kénye-kedvének. És tudta, hogy már megint ugyanabban a helyzetben van, csak most valahogyan egyáltalán nem biztos, hogy lesz megmentője, hiszen Tóbiás már biztosan nem tud majd itt teremni, hogy segítsen neki. Hirtelen rettenetes érzés szállta meg, ami a gyomrában fészkelő szörnyű gyomorideg és az elveszettség érzése. Már-már ott tartott a gondolataiban, hogy sokkal jobban járt volna, ha meghal. Sokkal inkább az is, mint ezek hogy kísérletezzenek rajta. Mert ugyan mi mást akarhatnának tőle? Hiszen ők maguk sokkal fejlettebbek, a képességet is rég visszavehették volna tőle, amit azon a több milliárd évvel ezelőtti éjszakán adtak neki - ne feledjük, Liana abban a hitben élt, hogy a földönkívüliek adománya volt az a pár különös képesség, amivel rendelkezik.
Merengéséből egy hang szakította ki, mely a semmiből sejlett elő az agyában:
"Üdvözlünk újra köreinkben, kisasszony. Ezúttal nem fogsz olyan egyszerűen megmenekülni tőlünk csak akkor, ha mi is úgy akarjuk."- ismerte fel Lodorumot.
"De mit akartok tőlem?"
"Van valamid, ami kell nekünk, mert érdekes és értékes, felhasználható dolog a számunkra."
"Akkor miért nem vettétek már el rég.."
"Nem olyan egyszerű dolog az. Szinte biztos, hogy az életedbe fog kerülni az elvesztése, bár az minket nem érdekel. Csak az, hogyha kicsit balul üt ki a dolog, akkor nem sikerül elvenni, úgy hunysz el, és akkor mindketten veszítettünk. Persze te csak vesztes lehetsz ebben az ügyben."
"Az még ki fog derülni."
"Ugyanmár, nem vagy te egy Houdini!*"
"Ha már ilyen jóban vagy a kultúránkkal: ki tudja, talán van egy szabadulós képességem is?" - kérdezte gúnyosan Liana.
Válasz nem érkezett, a zárt térben csönd uralkodott.

* Harry Houdini (1874 - 1926) Minden idők legnagyobb szabadulóművésze.