Kiskoromban kaptam egy puha bundás kismacit,
Zöld gyapjúsálacska volt a nyakára tekerve.
Menedékké vált, mikor vihartól rettegve
Ültem a sarokban a fejemen pléddel,
De ő mindig átfogott félkézzel,
S már nem ijesztett meg sem eső, sem villámlás, még árvíz sem, vagy tornádó.
Vagyis jöhetett tsunami, de nem volt erősebb kötél,
Gyermekszemmel hős, felnőttként egy plüss.
Most meg vagy te, aki gyakran büdös.
Néha füstszagod van, már amikor te magad nem füstölsz,
A maci illatozott, párnaként a fejem alatt,
De ha hozzád bújok, átszúrnak a csontjaid,
Noha díjazom az izmokat.
A maci meghallgatott csendesen, de neked sosem áll be a szád.
Néha élvezet a hajadba túrni, de csak éjfél után, mikor nem ragad a zselé,
Estéként, ha nem látok, neked nyújtom a karom, nem a macim felé.
Talán el is rejtetted már őt, mert tudtad, hogy fontos nekem,
De tudhatnád, hogy fontosabb, hogy itt legyél velem.
Téged nem kirakatban láttalak,
Nem karácsonyra kaptalak,
s nem voltál mindig ott nekem.
Vörös színű selyemmasni sem volt a nagy fejeden,
Csak egy ócska sapka, azon is átfújt a szél.
De csak a te hatalmas szívedben dobog a vér.
YOU ARE READING
Sorok a jövőnek
PoetryVálogatott verseim az elmúlt évekből. "Néha azon gondolkozom, hogy cigiznem kéne, hogy megfulladjak a szürke füstben, de nem nekem való, meg amúgy is asztmás vagyok, és fiatal ahhoz, hogy tüdőrákom legyen, és okot adnék, hogy elítéljenek, ordítsanak...
