Nem hiszem, hogy éreztem így valaha.
Megijeszt, ha valaki túl közel van hozzám,
Én lökném el, nehogy ő lökjön tovább,
És úgy érzem, ő menne,
Ha elég mersze lenne elszakítani azt, amit feszegetünk.
Nem tanultam meg ekkorákat nyelni,
Bárcsak tudnám, milyen nyerni,
És nem csak hánykolódni valamiben, aminek nem adunk nevet,
De ha adunk is, nem foglalja össze a teret,
Amit betöltesz a fejemben,
Bárcsak meg tudnálak érteni,
Meg tudnám értetni,
Hogy mit kéne újra felépíteni,
Hogy ingadozó lábainkon, de felálljunk,
És vállaljunk,
Mert a kocka el van vetve,
De a kanapé alá hajolunk keresve,
Amit félúton elhagytunk valahol.
Néha elfelejtem, hogy mi tart minket össze még,
De még él a vak remény,
Hogy összeforr, ami törött,
És keressük zárt ajtók mögött
A kulcsot a zárba.
De nem akarunk kijutni.
Vagyis én nem akarok.
De úgy érzem, pont nálad van a kulcs, és néha forgatod a zárban,
Mégis, még mindig itt vagy nálam,
És nem akarom, hogy átlépd a küszöböt.
Ezért küszködök így a fejemben,
De görcsök a kezemben, és a lábamban, mert lépni még nem merek;
Csak arra várok talán, hogy maguktól menjenek.
Az ember, ha fél, nem kockáztatja, amije van,
Amíg tudtam, hogy van, hogy birtoklom,
Nem akadtam fel olyan titkokon,
Amik nem voltak az enyémek.
De most, hogy félig fogod a kezem, félig elengeded,
Szívem húrjait hamisan pengeted,
Úgy érzem, hibáztam a kottában.
Nem csak ott talán.
Ma már nem tudom, hogy a kétely a jobb, vagy a tudat,
Ahogy a sosem volt világok darabokra hullanak a szemeink előtt.
A gaz már félig benőtt,
És repedezik a jég, megtörök talán, a felszín alatt, ahol én is rejtegetem titkaimat,
Miket elmondani félek.
Szeress, kérlek.
KAMU SEDANG MEMBACA
Sorok a jövőnek
PuisiVálogatott verseim az elmúlt évekből. "Néha azon gondolkozom, hogy cigiznem kéne, hogy megfulladjak a szürke füstben, de nem nekem való, meg amúgy is asztmás vagyok, és fiatal ahhoz, hogy tüdőrákom legyen, és okot adnék, hogy elítéljenek, ordítsanak...
