Akatsukirándulás ❄II. Deivóra kötet❄✔️

Szerelmem, apám, családom

- Divóra! Divóra! - hallottam egy hangot - Kelj már fel az Istenért, Divóraaaa!!! - kiabálta, majd akkorát taszított a hintaágyon, hogy leestem Deidara mellől.

- Hmiii?! - pislogtam félálomban.

- Indíts be a házba! - mutatott Konan az ajtó felé.

- Hmm, nem. - közöltem, majd elterültem a földön, nem törődve azzal, hogy Deidara még mindig a fejem felett hintázik.

- Divóra, megállítom a hintát és megyek veled, hm! - mondta kedvesem.

- Szerintem nem kéne - morogta Konan - Divóra szülei külön kiemelték, hogy csak a lányukra kíváncsiak. - magyarázta, mire kikúsztam a hinta alól és feltápászkodtam.

- Imádjuk a szülőket, akiknek minden romantikus pillanatot és boldogságot tönkre kell vágni. - morogtam, majd megindultam a terasz felé, fel a lépcsőn, be az ajtón, ahol fancsali képpel bámultam a szüleimet, akik keresztbe tett karral ültek az ebédlőasztalnál.

- Menjünk be a mi szobánkba! - intett apu, én pedig csendben követtem két szülőmet.
                         ❄❄❄
- Ülj le! - szólt, mire lecsüccsentem az íróasztalhoz, szembe anyuékkal.

- Nézd, kisvirág... - kezdte anya - Ez a Domdara...

- Ki? - pislogtam - Talán Deidara...

- Tehát Deidara. Apáddal gondolkodtunk, és... Nem örülünk, hogy ezzel a... Fiúval jársz. - mondta anya tök komolyan, keze végig apuén volt.

- Egy hippivel jár a lányom! Még egy fekete bőrűvel is kiegyeztem volna, de hogy egy hosszú hajú szöszi?! Képtelenség!! Nem tűröm, hogy a lányom közelében legyen!! - dühöngött. Bennem meg felforrt az indulat.

- Hát pedig tetszik vagy sem, én szeretem ezt a hippit! És nem fogom eldobni a boldogságom, hogy ti - mutattam rájuk - büszkék lehessetek a pici kislányotokra! Most az egyszer nem engedek ebből, szeretem, és ti nem fogtok közbeszólni!! - kiabáltam, de már hallottam, hogy az ebédlőben valami morajlás van.

- Ebbe a házba jöttél vissza, minimum annyi, hogy nem egy selyemfiúval állítasz ide!! - állt fel apu.

- Az a selyemfiú a boldogságom jelenti, és ha te ezt meg akarod vonni tőlem, akkor BORZALMAS APA VAGY!!! - ordítottam rá, majd kiviharzottam, és becsaptam az ajtót. Átrobogtam a lakáson, és olyan másfél méter magas jégcsapok nőttek, amerre jártam.
                           ❄❄❄
- És akkor Danna, képzeld el, a művészetem győzött! Az én fajta művészetem és... Divóra! - vett észre. Mosolyogva figyeltem, milyen lelkesen mesél. Odajött hozzám - Baj van? Hm? - simított végig az arcomon. Egyből eszembe jutott a pár perce történt beszélgetés a szüleimmel, és azonnal könnyek gyűltek a szemembe, amit azzal takartam, hogy odabújtam Deidarához.

- Menjünk el... Menjünk el valahova! Menjünk el, csak az Akatsuki! Csak mi ketten... Csak maradj velehem... - sírtam a vállába. Ő simogatta a hátam, a hajamba puszilt. Sasori is kiszúrta, hogy úgy zokogok, mint a kisgyerek, akinek elvették a játékát, így idejött hozzánk.

- Divóra, mi történt? - kérdezte halkan.

- Anyuék... Nem akarhják, hogyh... Deidarával lehgyek... - szipogtam, mire kedvesem még szorosabban ölelt magához - És én nem engedlek ehl! Jól össze is kaptunk... - motyogtam.

- Csss, Divóra... Meg fognak szeretni, hidd el, hm! - suttogta, miközben simogatott.

- Így van - folytatta apa - Ha látják, hogy te tiszta szívből szereted őt, és ez vissza is igaz, bele fognak törődni. - magyarázta. Közelebb húztam magamhoz kedvesemet.

- Legyen igazad. Én... Ettől féltem. Hogy anyuék nem fogadják majd el Deidarát. Főleg apu... Az egyik rémálmom vált valóra azzal, hogy el akarnak választani Deidarától! Deidara, ugye... Ugye ezt te sem hagyod? - néztem fel rá, mire kedvesen elmosolyodott:

- Persze, hogy nem, hm! - suttogta, majd szenvedélyesen megcsókolt. Átöleltem a nyakánál, és szorítottam magamhoz. "Nem akarlak elveszteni... Abba belehalok!" futott át a fejemen a gondolat, és még beljebb engedtem Deidara nyelvét a számba, hogy érezzem, tényleg itt van. Velem. Szeret. És soha nem hagy el.
                           ❄❄❄
- Szerinted hagyjam az időre? - rúgtam arrébb egy kavicsot. Apával beszéltünk, csak úgy sétáltunk a faluban.

- Érdemes. - biccentett - Minél jobban erőlteted, annál erősebben ellenállnak majd. - magyarázta.

- De mire ők megkedvelik Deidarát... Addig ötször megőrülök! - túrtam a hajamba idegesen.

- Ismerem a kölyköt, és valamilyen szinten meg tudom érteni a szüleid. - eresztett meg egy félmosolyt. Lassan visszakanyarodtunk a házhoz.

- Köszi! Téged is az őszinteségedért szeretlek! - öleltem meg. Vagy inkább a nyakába ugrottam, de részletkérdés.

- Divóra... Néha eltűnődöm azon, tényleg annyi éves vagy-e, amennyinek mondod magad. - mosolygott.

- Most méé, te se harmimcötnek nézel ki! - böktem meg az arcát. Odakapott, megragadta a csuklóm, majd megpörgetett, én meg háttal neki vágódtam a kerítésnek - Auu! Ez kovácsoltvas! - mordultam rá tettetett sértetséggel.

- Ahogy látom, nem lett baja. - vont vállat egy félmosoly kíséretében.

- De én bevágtam a hátam!! - mentem utána, aki teljes higgadsággal lépett be a kapun - Apaa, gonosz vagy! - fontam össze magam előtt a karom.

- Apa?! - hallottam meg egy mély férfi hangot. Lassan fordultam meg, és szembe találtam magam a vérbeli apámmal.

- Öhm... - kezdtem. Csak hát mint a lánya, ő is lobbanékony természet...

- Apa?! Én vagyok az apád, nem az a vöröske! - mutatott rá Sasorira - Engem is lecserélsz?! Nem elég, hogy azt várod tőlem, hogy eltűrjem a szöszi gyereket, még a "másik apáddal" is legyek tiszteletteljes?! - mutatott idézőjelet a levegőbe - VAGY TÁN AZ EGÉSZ CSALÁDOD LECSERÉLED, ZANAR DIVÓRA?!?! - ordította, mire Sasori a vállamra tette a kezét. Lehajtottam a fejem. Megint sírhatnékom van, hogy a szeretteim nem tudják egymást elviselni.

- Igen... - motyogtam magamnak - Igen! - mondtam határozottan - IGEN!! AZ AKATSUKI A CSALÁDOM!!!