Jane Doe - Ki vagyok én? [SPN] ✓ !ÁTÍRÁS ALATT!

| 13. | *

– Nem – lehelte alig hallhatóan, és megszakadt a szívem a tekintete láttán. Bárcsak most is úgy rejtegette volna az érzelmeit, mint eddig; akkor most nem kerülgetne a sírás. – Mindkettőtök élni fog.

Egy óvatos mosolyra húztam a számat, próbálva némi lelket önteni belé. Azonban ő hamar a kezébe vette a dolgokat, és magához húzott. A fejemet hátra billentette, és mielőtt reagálhattam volna, az ajkait az enyémhez érintette. A mostani csókja semmiben sem hasonlított az első csókunkhoz: az akkori szenvedélyes volt, tüzes és kapkodó, mintha sosem lenne neki elég. Most viszont olyan óvatos volt, mintha attól félne, ha túl erősen tartja a tarkómat, eltör. Leheletkönnyű, édes csókja volt: egy olyan, amit vigasztaláshoz használsz fel.

Viszonoztam a csókot, és a kezemmel a hajába túrva húztam lejjebb magamhoz. Abban a pillanatban csak ő volt és én. Mi. És semmi más nem számított.

***

Mikor felnyitottam a szemem, már nem a bunker félhomályos mosdójában álltam. Dean hiányától átjárt a hidegség, de leráztam magamról az érzést és körbe néztem, megpróbálva azonosítani, vajon hová kerülhettem.

Tudtam, hogy ez nem a valóság, de többet akartam tudni róla, így nem próbáltam mindenféleképp kizökkenni belőle.

Egy virágos kertben álltam, körben fák takarták el a táj többi részét előlem. Oldalvást pillantva megláttam Deant, de ahogy tovább elidőzött rajta a tekintetem, azonnal tudtam, hogy ez nem az a férfi, akit én ismerek. Ismét előre nézve megakadt a tekintetem egy olyan alakot, akit eddig észre sem vettem. Sam zsebre tett kézzel nézett vissza ránk kissé oldalra billentett fejjel, és úgy állt ott, mintha csak ránk várt volna. Ami inkább szembetűnő volt, az a fehér öltönyt viselő Sam és a koszos, szakadt ruhákat viselő Dean közötti kontraszt volt. A levegőben lévő feszültséget szinte vágni lehetett, és pillanatok alatt átjárt az idegesség érzete.

Szóval erről beszélt Metatron.

– Tudod jól, Dean, hogy ennek csak egy módja van – magyarázta Sam negédes hangon, és felém biccentett. – Meg kell ölnöd.

– Nem fogom megölni – szegezte a pisztolyát az öccsére hezitálás nélkül. Nem tudom, melyik ért fel inkább egy tőrszúrással: az, hogy Sam holtan akar látni, vagy hogy Dean simán fegyvert fog emiatt a testvérére.

– Óvatosan a játékszerekkel – nézett gúnyos mosollyal a bátyjára, és a levegőbe emelte a kezeit. Nem mintha bármi nyomát is mutatta volna annak, hogy fenyegetve érzi magát. – Akkor az öcsédnek is végleg vége.

Ezek szerint Lucifer már megszállhatta. Nem fért a fejembe, hogy egy olyan tünemény, csupa szív fickó, mint Sam, hogyan engedhette a Sátánnak, hogy átvegye a teste felett az uralmat.

– Vagy a szerelmed, vagy az öcséd – adta ki az ultimátumot. – Van esélyed, hogy megmentsd az öcsit, Dean. Hogy annyi év után újra beszélhess vele.

Deanre ugrott a tekintetem. Az ajkait egy vékony vonallá préselte össze, és tisztán láttam, hogy megremeg a keze, amivel a pisztolyt fogta. A hezitálása láttán nagyot nyeltem.

– Dean... – szólítottam meg halkan.

– Ne is hallgass rá, Dean – szólt közbe Lucifer. – Hát nem örülnél neki, hogyha az öcsikédet újra visszakapnád?

Nem tetszett, ahogy nyilvánvalóan manipulálja őt, teljesen összezavarodott. Közbe kellett avatkoznom.

Közelebb léptem hozzá, és a vállára téve a kezemet próbáltam kizökkenteni a gondolatai közül, ám ezzel csak annyit értem el, hogy az öccse helyett rám szegezze a pisztolyát. Levegő után kaptam, ahogy a fegyver csövébe néztem, és mindkét kezemet megadóan magam elé kaptam. Ötletem sem volt, mi történt vagy mi zajlhatott le a fejében, de egész biztosan valami nagyon nem volt rendben vele.