Egy hét Gravity Fallsban

26. fejezet - Felismerések

Egy ököl halk koppanása az ajtólapon. Zavaró, idegtépő várakozás. És még több néma csend.

Anita felvont szemöldökkel pillantott Mabelre, de a lány ugyanolyan tanácstalannak tűnt, mint ő maga. Anita újra bekopogott az aranyozott faajtón, ezúttal jóval erősebben, ám ez alkalommal sem járt sikerrel. Az ajtó szigorúan állt Anita előtt, mint egy áthatolhatatlan akadály. Anita megesküdött volna rá, hogy ugyanolyan gúnyosan hunyorog rá arany fémszemével, mint ahogyan egy roppant idegesítő illető is szokott...

Eltelt pár perc, de válasz továbbra sem érkezett. Anitában már az is felmerült, hogy senki sem hallja a kopogását az ajtó túloldalán.

- Biztos, hogy itt van bent? - kérdezte Anita Mabelhez fordulva. Mabel nagyot bólintott.

- Egyszerűen nem lehet máshol. Már az Abszurdgeddon kezdete óta ott ül bent, és állandóan robotol. Nem lehet, hogy pont most nincs a szobájában - Mabel elhallgatott, és egy barna tincsét csavargatva óvatosan puhatolózni kezdett: - De mondd csak, Anita, miért ilyen fontos megtalálnod Ford bácsit? Tudod, azt mondta, hogy ne nagyon zargassuk, és borzasztóan ideges tud lenni, ha valaki nem azt csinálja, amit kér...

- Mabel, van valamim, amivel megmenthetjük a várost. És csak a bácsikád tudja, hogy mi lehet az. Muszáj találkoznom vele - Anita nagyot nyelt, és felsóhajtott. - Muszáj megmentenem Dippert.

Mabelnek több se kellett. A testvére nevét hallva a bizonytalansága egy csapásra elillant, és határozottan bólintott.

- Állj hátrébb! - indítványozta, és könyökével előrefurakodott a liftben.

Anita készségesen utat engedett neki. Mabel zavartalanul, hangosan dörömbölni kezdett az ajtón, de úgy, hogy belerengett a falap, sőt, még a lift is megereszkedett alattuk egy kissé.

- Ford bácsi! Nyiss ajtót, de most azonnal! - üvöltötte Mabel ellentmondást nem tűrő hangon, és megállás nélkül ütötte öklével az ajtót, amit csak a legnagyobb jóindulattal lehetett kopogtatásnak nevezni. Anita csak magában álmélkodott.

Ez úgy tűnt, végre hatott. Anita hallotta a közeledő lépteket, azután másodpercekkel később csikorogva kitárult az ajtó, és Ford bácsi dugta ki rajta ősz fejét. Habár a bácsi meglehetősen rosszul festett - a szemei alatt mélykék karikák sötétedtek, halálfejszerű arca beesett volt, ráadásul sokkal sápadtabb és koszosabb a szokásosnál - de Anita mégis úgy érezte, hogy látva Fordot a szívébe visszaköltözik a remény.

Megszorította a zsebében nyugvó, törött mérőszalagot, és mivel Bill pusztulására valamiért nem igazán szeretett gondolni, így inkább Dipper arcát képzelte maga elé, a kék rácsok nélkül. Hamarosan mindent jóvá tehet...

Ford elég zsémbesnek tűnt, és amint kinyílt az ajtó, nyomban ráripakodott Mabelre:

- Mabel, százszor megmondtam, hogy senki sem zavarhat! Nem hallottad, amit... - Ford szava elakadt, amikor tekintete Anitára suhant. Elkerekedett szemekkel bámult a lányra, mint holmi jelenésre.

Anita zavartan intett neki.

- Üdv, Mr. Pines! 

Ford egy-két másodpercig még leplezetlen csodálattal meredt a lányra, majd megköszörülte a torkát, és lassan kinyögte:

- Csak... Ford.

Anitának fogalma sem volt, hogy Ford haragos vagy csak szimplán meglepett. Képtelen volt leolvasni az érzelmeket az arcáról, talán azért, mert túlságosan is sokféle dúlt benne. Anitának hirtelen eszébe jutott, amit Bill mondott neki alig pár órával ezelőtt: