Jane Doe - Ki vagyok én? [SPN] ✓ !ÁTÍRÁS ALATT!

| 5. | *

– Mondd már, mi baja! – türelmetlenkedett mellettem Sam, és karba tett kézzel várta a vöröshajú nő véleményét. Aki mintha meg sem hallotta volna a férfit, csendben forgatta ide-oda az amnéziás férfi kezét. – Rowena?

– Samuel – sóhajtott türelmetlenül az említett, de nem nézett fel. – A bátyádat megátkozták

Hát ez csodás, mondhatom!

– Mégis mivel? – kérdeztem értetlenül. Az is épp elég új volt számomra, hogy bárki is képes átkokat szórni mások fejére, azon már fenn sem akadta, hogy ő ezt így kijelentette. Úgy tűnt, mintha mindannyiunknál többet tudna, de amíg konkrétan nem kérdezünk rá, a válaszra sem számíthatunk.

– Nem találtunk átokzsákot – rázta meg a fejét Sam. Átokzsák? Az meg mi?

– Ez egy ősi varázslat. Nem is tudom mikor találkoztam vele utoljára – rázta meg a fejét, a hangjában némi csodálat tükröződött.

– Tetszik a hajad – állapította meg Dean, ahogy Rowenára nézett. – Olyan csavaros.

Kedvem lett volna falnak fordulni.

– Köszönöm szépen! – mosolygott rá kedvesen Rowena, majd Samhez fordulva ezt suttogta: – Muszáj meggyógyítani?

Csak egy csúnya pillantást kapott a férfitől, ami láttán utána visszafordult Deanhez. Szerintem elég egyértelművé vált, hogy igen.

– Emlékszel a lányra? – pillantott felém, majd Dean is rám nézett, de némi töprengés után csak megrázta a fejét, és visszapillantott az előtte álló nőre. Ez fájt. – Arra sem emlékszem, hogy te ki vagy.

– Rowena, már mondtam – néztem rá a homlokomat ráncolva. Ennyit ért volna neki a szavam?

– Mikor? – lepődött meg.

– Látom a varázslat tovább fokozódott – mosolyodott el Rowena, de volt valami abban a mosolyban. Sajnálat? Talán.

– Van erre ellenszer? – kérdezte Sam, a hangjából csak úgy sütött az aggodalom és türelmetlenség. Eddig mindig ő volt a hidegvérű, megfontolt tag, de most úgy tűnt, őt is kezdjük elveszíteni. Úgy éreztem, hogy ha már ő is pánikol, nekünk is ideje lenne.

– Öld meg a boszorkányt –felelte egyszerűen, és ellépett Dean mellől.

– Ennyi? – pislogott értetlenül Sam, ahogy a nő után fordult.

– Ne kapkodd el, Samuel! – intette óvva, és a táskájához lépett. – Ez egy többszázéves varázslat és a boszorkány is nagy hatalomra tehetett szert.

Sam és Rowena kicsivel arrébb vonultak beszélgetni, gondolom én a boszorkány-témáról, így én ismét egyedül ragadtam az emlékeit hiányoló Deannel. Nagyot sóhajtottam, és felültem mellé az asztalra: sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd épp az ő társaságát fogom hiányolni, kezdtem őszintén hiányolni a morcos pillantásait és a folytonos piszkálódását, amivel a körülötte lévőket jutalmazta. A lábamat a levegőben lógattam az asztal szélén ülve, és az ölemben összekulcsolt kezemet kezdtem el vizsgálgatni. Jelenleg bármi jobbnak tűnt annál, minthogy szembenézzek a problémáinkkal.

– Ugye nem bántottalak meg? –szólalt meg hirtelen Dean, mire felé kaptam a fejemet, az arcáról mérhetetlen zavar és némi kétség sütött. Mintha tényleg aggódott volna. Részben tetszett ez a Dean, akinek az arcáról és a szeméből ilyen könnyen tudtam olvasni, és úgy éreztem, egyedül ez volt a pozitív hatása a jelenlegi állapotának.

– Miért kérded? – vontam fel a szemöldökömet, és kissé odébb húzódtam tőle.

– Zaklatottnak tűnsz – állapította meg, a tekintete mintha a lelkemig hatolt volna.