Boszorkánykirályság (Félbehagyott)

Huszonötödik fejezet: Az elfeledett palota

"A múlás eszméje mindig elő-
Ragyogtatja legdúsabb tavaszod,
Melyben küzd már a romlás s az idő,
Hogy mocskos éjbe fojtsa szép napod;
S küzdve az idővel, mely elragad,
Mert szeretlek, én feltámasztalak."
/William Shakespeare - 15. szonett, részlet/

Három napig küzdöttek Niamh életéért az orvosok, végül sikerült stabilizálniuk az állapotát, így el tudták szállítani a fiút, amíg még eszméletlen állapotban volt. Aria elbúcsúzott a fiútól, akinek egy piciny rubint köves nyakláncot tett a nyakába emlékül. A nyakláncot még nagymamája adta azzal az utasítással, hogy mindig hordja, mivel megvédi őt a rossz dolgoktól. Miután elkészültek, elindultak Árnykirályságba. Kíséretük pár jól képzett és megbízható lovas katonából állt,míg ők hintóban utaztak.
- Tudod... nem mondtam, de megöltem az Árny királynőt.. - pillantott idegesen a fiúra.
- Hm... - gondolkozott Rhiel.
- Ennyi a reakciód? Lehet be se engednek az országba miattam.
- Ne idegeskedj, majd megoldjuk! - simogatta meg a lány fejét. - Ha kell elfoglalom az országot és tiéd lesz a Démonpalota. Háborút indítok és megölök mindenkit, aki az utamba kerül!
- Ennek nem igazán örülnék.
- Én igen! - mosolygott kedvesen.
- Szadista vagy!
- Ez az egyik szexepilem! Domináns, nem szadista.
- Szimplán csak szadista vagy.
- A mostani világban minden a harcról és hatalomról szól. Én csak egy normális férfi vagyok... Meglepően jó külsővel. - vigyorgott szemtelenül, majd hirtelen komoly arcot vágott. - Megérkeztünk. - Szállt ki a hintóból és lesegítette Ariát. Kíséretükkel az oldalukon bementek az éjfekete palotába, ahol egy ébenfekete hajú, ametiszt szemekkel rendelkező kislány fogadta őket, mellette őrök álltak.
- Üdvözletem, az én nevem Ranela. Én lennék a jelenlegi uralkodó. - pukedlizett a tízévesnek kinéző dupla copfos kislány.
- Köszönjük a vendéglátást! Én Aria vagyok Bo... - Rhiel elsietett mellette és a döbbent őrök szeme láttára felkapta karjaiba a kislányt.
- Tényleg te lennél az uralkodó? Olyan pici és fiatal vagy. Emlékeztetsz a húgomra. - pörgött egyet a döbbent lánnyal. Az őrök már készültek a vérontásra, de királynőjük legyintett.
- Ahogy várná az ember egy Aquamarintól. Nem csak a szavai, de a tettei is merészek.
- Milyen komolyan beszél egy gyerekhez képest!
- Értékelem őszinteséged, de kezd egy kissé bosszantani. Nem vagyok gyerek, úgyhogy tegyél le! - emelte fel hangját Ranela.
- Aria, nem akarjuk örökbe fogadni? Boszorkány anya és Némaherceg apa? Mit gondolsz?
- Ebbe nekem is lenne beleszólásom. - ráncolta homlokát a lány, miközben a fiú letette a földre. - Boszorkány anya? Egyik szolgálóm látta, amint egy ezüst hajú, régi idők beli boszorkány ölte meg az előző tébolyult királynőt. Csak legendákat hallottunk a régmúlt boszorkányairól. Esetleg nem tudsz valamit, Aria? - sétált a lányhoz Ranela.
- Én nem tudok ilyesmiről... - sandított Ranela feje fölött Rhiel-re, aki rezzenéstelen arccal nézte Ariát. - Miattam jöttünk ide. Szeretnék egy átkot megtörni.
- Erre nem lenne jobb mondjuk a Démonpalota helyett felkeresni az Átokpalotát?
- A helyzet nem ilyen egyszerű. Az átkom valamikképp kapcsolódik az egyik felmenődhöz. Ezért ha lehetséges, szeretném birtokba venni pár napra a könyvtáradat és a családfádat tartalmazó dokumentumokat.
- Boszorkánykirályság az elmúlt években sok fejfájást okozott nekünk.
- Biztosíthatlak, miután elfoglaltam a trónt, többé nem fog zavarni.
- Elfoglani a trónt? - lepődött meg Ranela. - Ha jól vettem ki szagaidból, szövetségre kívánsz lépni velem. Még gondolkozom az ajánlaton, addig is nyugodtan használjátok a könyvtáramat. Azonban a könyvtár nem teljes.
- Nem teljes? Egyik ősömet azért ölték meg, mivel beleszeretett egy ősödbe. - kérdezte Aria.
- Hm... A dokumentumok és könyvek nagy része az Elfeledett-palotánkban van. Amik a Démonpalotában vannak, azok csak ötszáz évre visszamenőleg vannak feljegyezve. Nem olvastam hasonlóról, szóval amit kerestek, ott kell legyen az Elfeledett-palotában. Kövessetek!
A sötét palota kevés és keskeny ablakain, alig szűrődött be fény. A kinti állandó ködös és nyomasztó idő komorrá változtatta az országot. Ha sütött is a nap, akkor is csak haloványan, mert a felhők állandó lakói voltak az országnak. Jeges szél fújt be az ablakon, megtáncoltatva a fáklyák lángjait. Ahogy beljebb haladtak palotába, egyre nyomasztóbb lett a hangulat. Egy idő után megérkeztek eg ajtóhoz. Kopott volt, fekete és kétszárnyú. Arián végigfutott a hideg.
- Az ajtó egy portálként szolgál. Amint átlépünk rajta, a trónteremben leszünk. - nyúlt az ezüst kilincsért Ranela.
A másik oldalra érkezve egy romos várban találták magukat. Ami azonnal feltűnt nekik és egyben megdöbbentette őket, az ajtóban lejátszódó jelenet, amely megfagyott az időben. Egy lila hajú lány volt, ruházata félig páncélból állt. Karjait, vállait páncél fedte, míg többi testrészét fehér, néhány helyen világoslila anyag takarta. Nyakánál fehér szőrme díszelgett. A lány egy hatalmas pajzsot tartott, amely nagyobb volt nála, azt az ajtóban állva a fekete füst kavalkád felén tartotta, amelyből szörnyszerű, hatalmas mancs - rajta karmokkal - ragadta meg a pajzs tetejét. A füstben még látni lehetett agyarak alakját és két kéken izzó szempárt.
- Megfagytak? - ráncolta homlokát Rhiel, .- majd közelebb sétált a szobor szerű lényekhez, de mielőtt megérinthette volna őket, Ranela szólt rá.
- Ne érj hozzájuk! - kiáltott. Hirtelen kizökkent a nyugodt természetéből, de azonnal észhez kapott. - Ha megérinted őket, te is megállsz az időben. - köhintett, majd meg igazgatta ruháját. - A főbejáraton nem tudunk kimenni, így jobb lesz, ha kerülünk a könyvtárhoz.
- Ranela... - sietett a lány után Aria. - Mesélnék róla? - a kislány leeresztette vállait, megadó sóhajtást hallatva.
- Rendben van.

Nos, történt pár dolog amiért ennyit késtem, (Bocsánat) de legalább támadt pár ötletem... Hm... Niamh jellemével kapcsolatosan is. Hmm... Sok meglepetést tartogatok még~