Boszorkánykirályság (Félbehagyott)

Extra fejezet: Ezüst királynő trónra lépése (Gabriel és az Aquamarin herceg)

Sanscha a csata után a mezőn maradt. Fájó szívvel nézte az elesett katonái, barátai, tábornokai elernyedt testeit. Vajon tényleg megérte a sok áldozat? Talán folytathatták volna a vándor életmódott, de az idősek már eláradtak, nem bírták volna. Édesapja korán megőszült, oly sok gonddal járt új földekre vezetni népüket, ahol még nem akarták őket megölni, legjobb esetben is csak elűzni őket, a boszorkányokat és azok ember barátait.
- Megérte. - suttogását elnyelte a süvítő szél. Azonban hiába próbálta nyugtatgatni magát azzal, hogy számtalan gyermek és idős menekült meg így, hogy saját országuk lesz. Egy valami azonban nem hagyta nyugodni.
- Bárcsak, legalább téged meg tudtalak volna menteni! - térdepelt le az élettelen test mellé. - Sajnálom, Gabriel... - csukta le a férfi szemeit, megadva számára a végső nyugalmat. Gabriel volt az egyik tábornoka, a legnagyobb rangú és legerősebb. Egyben a legfontosabb személy az életében, aki meglátta a lányban a jóságot.

Gyermekkorában találkozott a férfival, Sanscha már akkor is így nézett ki, hiszen rá máshogy hat az idő. Aznap egy kicsiny falun haladtak át. Haediya ragaszkodott hozzá, hogy nőies ruhát vegyen fel Sanscha, mivel elsősorban sosem látta a lányt nőies ruhákban, mindig férfias öltözékben járkált, másodszor pedig véletlenül leöntötte a ruhásládáját paradicsomszósszal. Hogy miként nyílt ki az amúgy kulcsra zárt láda, és miért volt Haedi egy paradicsom szószos tállal a láda közelében, az rejtély maradt. Sanscha persze az eget és minden élőlényt - főleg Haedit - szidta, nyomdafestéket nemtűrő szavakkal. Megadva magát felvette az öltözéket, amíg Haedi kimossa a ruháit. A szekereiket egy hatalmas réten hagyták, hogy a lovaik legelhessenek, amíg páran a faluban nézelődnek, illetve vesznek pár árucikket. Általában az embereket küldték a városokba egy kisebb csapat boszorkánnyal, akik általában férfiakból és Sanscha-ból állt. Ahogy várni lehetett, mindenki megrettent - aki ismerte a boszorkányokról szóló pletykákat - Sanscha és a többi boszorkány haja láttán. Azonban Sanscha mégjobban megrémítette őket. Ezüstös fehér haj, ezüst szemek és hófehér ruha. A lány sóhajtva látta be, hogy talán mégsem amiatt rettentek meg tőle a falusiak mert tudták, hogy boszorkány, hanem mert úgy nézett ki, mint egy szellem. Ez sajnos be is igazolódott, mikor egy falusi fiú megrettenve mutattott a lányra, miközben hófehérre sápadva azt mondta remegve, hogy "Szellem!". Fáradtan telepedett le a falu terén található kút szélére és azon gondolkodott, vajon befesse-e a haját valamilyen sötét gyümölcs levével, amit útközben találnak, esetleg összegyűjt elég pénzt, hogy festéket vehessen az egyik városban, amikor egy kis fiúcska sétált hozzá. Ébenfekete haja volt és kíváncsian fürkészte átható kék szemeivel a lány arcát. Aquamarin kék. - gondolta a fiú szemszínét látva Sanscha.
- Mondd csak, te nem félsz tőlem, mint a többi falusi? - pöckölte hirtelen homlokon a fiút, aki elvesztetve egyensúlyát a földre esett. Sanscha azonnal megbánta tettét és inkább leült hozzá a fűbe. - Sajnálom. Jól vagy? - érintette meg a fiú kézfejét, aki nagyokat pislogott rá, majd a lány kezére, majd mindkét kezével megragadta a lány kezét.
- Nem is vagy szellem! - mosolygott a fiú, mire a Sanscha szívét melegséggel töltötte el a kisfiú ártatlansággal teli önfeledt mosolya.
- Nem, hát! Én is olyan hús és vér lény vagyok, mint te! - válaszolta talán kissé túlságosan is jól játszva a sértődöttet.
- Mindenki azt mondta, hogy szellem vagy, akit a vándorok hoztak magukkal. Volt aki azt mondta, hogy a vándorokat egy szirén kíséri. Mások azt , mondták hogy egy istennő védi a őket. - kezdett el lelkesen mesélni a fiú, mintha megnyitottak volna egy csapot, ömlöttek a szavak szájából. Sanscha nem szerette az ilyen embereket, de a fiú mégis mosolyra bírta, a mindig komoly, vagy morcos, esetleg gyakran bunkó - amilyen éppen a kedve volt, de sosem volt kedves - Sanscha-t.
- Istennő? - vetette hátra fejét és nevetett. - Pont én? Vicces. Na és te? Bátor lehetsz, hiszen ha istennő is lettem volna, akkor is bátorság kellett ahhoz, hogy megközelíts, főleg ha szirén, esetleg szellem lettem volna. Vagy netán csak ostoba vagy, hogy nem ismerted fel a veszélyt?
- Nem vagyok ostoba! Bátor vagyok! Ha felnövök erős és legyőzhetetlen harcos leszek! - állt fel a fiú, majd büszkén kihúzva magát a lányra pillantott.
- Csak erős és legyőzhetetlen? Okos és bölcs nem?
- Öm... de igen! Erős, legyőzhetetlen, bölcs és okos.
- Értem. - mosolyodott el Sanscha. Lassan ő is feltápászkodott és leporolta ruháját. - Mondd csak, árulnak itt hosszan tartó festékeket? Be szeretném festeni a hajamat.
- Nem. Miért? - ráncolta homlokát a fiú.
- Most mondtam, hogy a hajamat akarom befesteni! - tette csípőre bal kezét Sanscha.
- Úgy értem miért akarod befesteni? Gyönyörű színű a hajad, akár egy... angyalé. - vakarta meg idegesen tarkóját a fiú, talán még kissé el is pirult a hirtelen kimondott bók miatt. Sanscha a bóktól nem is tudta mit tegyen. Lassan feldolgozta, hogy most először dicsérte meg egy idegen a hajszínét, és melegség járta át a mellkasát. Jól esett egy ilyen fiatal, fiú bókja, mintha csak az öccse lett volna. A korabeli fiúk, mind riadtan rohantak el ha meglátták a lányt. Nem is vette észre, csak mikor a fiú szólt, hogy eleredtek a könnyei. Annyi bántó és kegyetlen szó után itt van ez a kicsi fiúcska, aki olyan szépnek látja a lányt, mint senki más. Sanscha lekuporodott a földre, mire a fiú is legugolt hozzá és a lány könnyeit kezdte el törölgetni ingujjával, mire az elnevette magát az apró gesztus láttán.
- Remélem nem bántottam meg! - sütötte le szemét a fiú.
- Nem, csak... - szipogott a lány. - Még soha senki se mondta ezt nekem. Nagyon jól esett. Remélem ha tovább állunk és egyszer visszatérek ide, ugyanúgy fogsz rám gondolni, mint most.
- Hát, szerintem felettébb csinos... kisasszony.
- Sanscha vagyok. Remélem barátok lehetünk és sokáig azok is maradunk.
- Gabriel vagyok 5 éves, és örülnék, ha egy angyal barátja lehetnék. - vigyorgott, melyre a lány nevetni kezdett. Nevetése, mintha csengettyük apró csilingelése lett volna. Ritka volt a pillanat, mikor Sanscha nevetett, de akkor még a legridegebb szívek is megolvadtak elvégre, ha a lány nem vágott komoly vagy morcos képet, elbűvölőnek és gyönyörűnek számított. Felálltak és leporolták magukat.
- Örülök, hogy megismerhettelek Gabriel. Kár, hogy csak pár napig maradunk.
- Miért?! Kérlek, maradj! - ragadta karon a lányt és rá csimpaszkodott. Aranyosnak találta, emlékeztette őt öccsére, vagy inkább egy kölyökkutyára.
- Sajnos nem mindenki olyan, mint te. Mindenki, aki meglát minket megrémül. Hamarosan pedig fegverekkel, fáklyákkal akar majd kiűzni minket. - paskolta meg a fiú fejét, mikor látta rajta, hogy elszontyolodott, de az hirtelen ráncolni kezdte homlokát.
- Akkor majd én megvédelek tőlük! - jelentette ki elszántan a fiú, mire a döbbenettől hátrált egyet a lány.
- Megvédeni? De... - mondatát nem tudta befejezni, Gabriel félbeszakította.
- Ha megvédelek itt maradsz? Ha kell mindenkit meggyőzők, hogy valójában egy angyal vagy, nem egy szellem!... Kérlek! - nézett szomorúan a Sanscha-ra, akinek a fiú arcát látva megszakadt a szíve.
- Sajnálom. Mindenkinek az lesz a legjobb ha elmegyünk. Még kicsi vagy az efféle harcokhoz, de mi lenne ha tennénk egy esküt? - guggolt le a fiúhoz, így szemmagasságba került vele, és kinyújtotta kezét a fiú felé.
- Kisujj eskü? - vonta fel szemöldökét Gabriel.
- Szavamat adom, hogy mikor húszéves leszel visszatérek ide és felteszem majd azt a kérdést, hogy "Még mindig meg akarsz védeni?". Ha igen lesz a válaszod magammal viszlek, de ha nem, akkor többé nem látsz majd újra és...
- Igen lesz a válaszom! Szavamat adom. - tette megmakacsolva a kisujj esküt. Három napot töltöttek a faluban a karavánnal, majd újra útnak indultak. A napok során nem mesélt a fiúnak arról, hogy miért van más hajszíne, vagy az erejéről. Még Haedinek is bemutatta Gabrielt, aki ujjongva ölelte meg a fiút, azt kiáltva, hogy "Uramisten, de édes kis cukipofa!". Nem kellett több Sanscha-nak, lehámozta a fiúról a lányt és megparancsolta neki, hogy fogja vissza magát, mert így megfojtja szegény gyereket. Mesélt a fiúnak a sok faluról és tájról, a hegyekről, tavakról, és minden érdekes látnivalókról. Mesélt még a családjáról, akiket az emberek öltek meg félelemből, mikor az öccse és anyja sétálni mentek ketten különválva a csoporttól. Mesélt még az apjáról, aki vállára vette a népe gondjait, bajait és arról is, hogy mik a tervei a jövőt tekintően. Furcsa mód a fiú olyan érzést keltett, mintha egyidősebb férfival beszélgetne. Sanscha még sohasem beszélt ennyit, mindig is csendes hallgatag típus volt, de mintha Gabriel hatással lett volna rá. Talán mert öccsére emlékeztette, mindketten korukhoz képest okosabbak voltak, megnyugtatták a jelenlétükben tartózkodókat és mások feloldódtak mellettük. Nehéz szívvel búcsúzott a fiútól, de tudta, hogy az a 15 év számára szempillantás alatt eltelik.