Boszorkánykirályság (Félbehagyott)

Tizenkilencedik fejezet: Borostyán család és Lucy

"S bár zord háború szobrokat tipor
És gyökerestől szaggat házakat
S Mars kardja sújt s gyors tüze ránk omol:
Emléked örök híradás marad.
Büszkén haladsz át halálon, irigy
Feledésen; babérod üdezöld:
Rajtad minden jövendők szeme, míg
Végítéletre nem kopik a Föld."
/ William Shakespeare - 55. szonett/

Hatalmas épület volt, mint minden palota. Egyedi, a Tűzkirályság színeivel díszítettek mindent, illetve a borostyán jelképpel. Piros, narancssárga, sárga, barna és ezek különböző árnyalatai. Az ajtókilincseket borostyánkő díszítette, a falakon pedig elvétve pár borostyánba zárt ritka vagy kihalt lényeket lehetett felfedezni. Az egész épületet bejárta a meleg napfény, vele szemben az Átokpalotát (másnéven Boszorkánypalotát) inkább halovány fények lengték körül, míg ezt a helyet teljesen megvilágította mindenhol a Nap. Furcsa mód, a kinti hőmérséklethez képest, bent hűvösebb volt. A sok a szoba, emelet és folyosó labirintussá változtatta az épületet az idegenek számára. Voltak azonban titkos folyosók is, hogy az ember végképp eltévedhessen és ne találjon rá az elrejtett kincsekre. Niamh-l a folyosókat járták, mikor egy zsákutcába futottak, aminek a végén egy könyves szekrény volt. Megálltak előtte és azt nézve megszólalt Aria.
- Nos, mi tudjuk, hogy hova vezetnek az ilyen zsákutcák. - nézte vigyorogva a könyves szekrényt Aria.
- Na, igen... - vonta fel szemöldökét kérdőn a lány, szinte már perverz vigyorát látva, de jobbnak látta nem rá kérdezni. Nem zavartatva magát Aria, elkezdte átvizsgálni a könyveket. A fiú inkább a falnak dőlve, mosolyogva figyelte a lelkes lányt. Az idő teltével már összekeveredett Aria és dühében inkább máshoz folyamodott.
- MENJ A FRANCBA! - döntötte le idegesen a szekrényt, amely megadva magát a gravitációnak előre dőlt, majd elvágódott nagy robajt hagyva maga után. Aria legnagyobb döbbenetére egy nyitott ajtó volt a szekrény mögött, tehát csak el kellett volna húznia és bejutottak volna.
- Oh, kinyílt! - indult meg a bejárat felé Niamh és mosolyogva terelte az ideges Ariát, miközben probálta nyugtatgatni.
- Ügyes voltál, kinyitottad! Próbálj inkább arra gondolni, hogy milyen kaland vár ránk odabent a sötétben... kettesben. - tolta maga mellett, miközben az utolsó szót csak suttogta.
Aria sóhajtva lépett be a sötétbe. A következő probléma a fénygyújtás volt. Nem hoztak magukkal semmit, így a semmiből kellett tüzet gyújtaniuk.
- Akkor most mágiával gyújthatunk tüzet. Illetve, te. - szorította meg gyengéden Aria vállait.
- Mondtam már, hogy nem tanultam mágiát használni. Tíz éves kortól tanítanak minket, de hétévesen vesztettem el a családomat, mert az idegbeteg, hülye bátyámnak tízévesen megjött a havibaja és a családján vezette le.
- Sajnálom, nem akartam... - ölelte meg hátulról a lányt. - Keresünk más fényforrást. - duruzsolta a fiú a lány fülébe.
- Megpróbálhatom! - szakadt ki hirtelen Niamh öleléséből, a fiú nagy bánatára. - Ha a tükrös varázslat sikerült, ennek is sikerülnie kell! Talán, ha a tenyerembe koncentrálok egy apró lángot... - Aria próbált a tenyerébe képzelni egy apró lángot, csak hát... azt se látta, hogy hol van a tenyere. Pár perccel később megjelent egy apró zöld láng - valószínűleg a tenyerében - amely golflabda méretű volt.

- Sikerült! - tapsolt egyet Niamh, mire a láng megmozdult és kiszökkent Aria tenyeréből, majd ellebegett.
- Mi a franc?! - döbbent meg a lány.
- Szökik a lángunk! - kiáltott Niamh és a lebegő tűz után iramodott, nyomában Ariával.
- Megijesztetted a tüzemet! - kiáltotta a lány.
- Honnan tudhattam volna, hogy meg tud ijedni?! - futottak a tűz után. Több métert futottak, mire a sötét folyosó végén kijáratot pillantottak meg. Kilépve rajta erős fények vakították el őket. Mikor már megszokta szemük, a kis zöld lángocskát látták egy hatalmas könyvtár közepén lévő kerek asztal felé haladni, amin egy lány ült. Hófehér haját aranyszínűvé változtatták a sárga fények, egyik tincse azonban színes volt. A lány mosolyogva emelte fel kezét, mire a zöld lángocska a tenyere fölé lebegett, majd kialudt.
- Milyen kár. - szomorodott el az idegen, mire a hajtincse színt változtatott feketéről szürkére.
- Te is láttad? - súgta Niamh-nek, aki szorosan mögötte állt.
- A haját, vagy azt, hogy a lángod élt? Mert hát mindkettő döbbenetes.
- Ti vagytok a bátyám vendégei? - szökkent le az asztalról a lány.
- A bátyád? - lépkedett Aria a terem közepe felé. Kitűnő kilátás nyílt a többi könvespolcokra, melyek egymás mögött és mellett sorakoztak. Több emeletes volt az épület, középről ahol álltak be lehetett látni. Ami még érdekesebb volt számukra, az az idegen és annak jellegzetes színváltós hajtincse volt.
- Leonhart, a jelenlegi király.
- Várj! Hogy lehet a bátyád? Csak mert, nem hasonlítotok. Neki napbarnított bőre van, barna haja és narancssárga szemei. Te pedig...
- Egy hófehér hajú, kék szemű, sápadt, vézna lány vagy. - fejezte be Aria mondatát Niamh.
- Ki a sápadt és vézna?! - váltott a lány szürke hajtincse vörös színűre dühében.
- Ó! - döbbent meg Aria. - Csináld mégegyszer! - tapsolt a lány.
- Nem! Még a neveteket sem tudom. - fonta keresztbe karjait az idegen, mire Niamh követte a példáját. Mosolyogva nézte a két lány civakodását, majd úgy döntött hogy beszáll. Az idegen mögé lopódzott, és a füléhez hajolva negédesen belesuttogott.
- Meg vannak az eszközeink, hogy rávegyünk téged bármire. - mondta rekedtes hangon, mire az idegen lány a vele szemben álló Aria mögé ugrott, onnan figyelte a fiút, aki vigyorogva nézett rájuk.
- Niamh! - szidta meg a fiút Aria. - Ez mégis mi volt?
- Ösztönzés? - vigyorgott önelégülten. - Végülis működött, nézd csak a hajtincsét! - bököt fejével az irányába, mire Aria a lány felé fordulva látta, hogy a hajtincse rózsaszín lett.
- Tényleg. - mosolygott Aria. - Egyébként Aria vagyok, ő pedig Niamh.
- Üdv. - bökte ki a fiú, üdvözlés képpen.
- Lucy vagyok, és a kérdésedre a válasz az, hogy örökbefogadtak. - miközben ezt mondta, egy apró kis lény ugrott a semmiből a lány vállára.
- Jézusom! Mi ez a kis szőrcsomó? - hajolt közelebb Aria.
- Ő nem szőrcsomó, hanem Sir Káposztazabáló Henrik báró. A Szőrgombóc ezredes már foglalt volt.
- Érdekes nevek. - jegyezte meg Aria.
- Nem annyira, mint a Puhapoci. - bökte oldalba vigyorogva a lányt, aki elpirult.
- Ó! - váltott zöldre Lucy a hajtincse. - Szóval ti egy pár vagytok?
- Mi? - vörösödött el Aria.
- Igen. - vágta rá egyidőben, rezzenéstelen arccal Niamh.
- Mi nem... - dadogott Aria vörös fejjel.
- Semmi gond.. - paskolta meg a lány fejét. - Nézd csak mókusát! A feje búbjától a farka végéig az a kis színes csík szintén színváltós, mint kiscsaj haja.
- Lucy a nevem!
- Hmm. Szeretnéd ha megjegyezném, ügye? - mondta rekedtes hangon, gonoszkás mosollyal az arcán Niamh. Lucy inkább jobbnak látta visszavonulni Aria háta mögé.
- Egyébkét mit kerestek itt?
- Gólemeket. Azt mondta Leonhart, hogy mutat nekünk, de királyi ügyei adódtak.
- Ez szolganyelven budit jelent. - jegyezte meg Niamh unott képpel. Megjegyzésére Lucy elnevette magát, mire hajtincse feketére váltott.
- Még tanulom a királyi család mágiáját, de az apró gólemek mennek. Ehhez előbb ki kell mennünk az épületből. Kövessetek! - indult el. Hosszú percekig sétáltak, mire kijutottak a könyvtárból egy újabb folyosóra, de itt már voltak fáklyák. Ablaktalan, alagútszerű folyosókon mentek, mire kijutottak a kertbe. Ott Lucy lehajolt, felmarkolt egy marék földet és újdonsült barátai felé fordult. A föld a tenyerében lassan összeállt egy apró kis emberszerű lénnyé.
- Szóval... ez most egy gólem lenne? - kérdezte Aria. - Eléggé...
- Pici. - fejezte be mondatát Niamh. Mindketten Lucy tenyerében csücsülő kis lényt figyelték, ami érdeklődve nézte a ráirányuló tekinteteket.

- Nem számít a mérete, hiszen bármikor megnőhet akkorára, amekkorára szeretnénk. - jelentetteki büszkén Lucy.
- Mondd, mit szoktál kezdeni egy ilyen pici lénnyel? - bökte meg ujjával Niamh a gólemet, ami hátraesett ülő helyzetéből, de azonnal visszamászott és felült.
- Ilyen picikkel semmit. Illetve, néha jó kémnek bizonyulnak, de amúgy másra nem igen jók. A nagyobbak segítkeznek katonai célokban és cipekedésben, például építkezéseknél. Gyorsabb és erősebb munkaerőnek bizonyulnak, ráadásul az emberek megsérülhetnek, a gólemek viszont pótolhatóak.
- Nagyon hasznosak lehetnek...
- Engem inkább az érdekelne, hogy honnan származol Lucy, hogy a hajad fehér? - szakította őket félbe Niamh.
- Ebből a királyságból való vagyok. Azt mondták, hogy születésemkor minden bolygó egy vonalban állt, ezért lett olyan színű a hajam, mint a Hold. A hangulat ingadozásaim miatt a szüleim a királyhoz fordultak segítségért, aki hónapokig kereste a könyvtárban a választ, amíg én itt éltem a palotában. Mire megtalálta, a szüleim elmentek így a király örökbefogadott. Sajnos mielőtt elmondhatta volna nekem a titkot, meghalt és Leonhart lett a király. Egyébként épp feleséget keres. Nem érdekelne esetleg...

- NEM. - vágta rá Niamh.
- Ohh... Meddig szándékoztok maradni? - karolta át Aria karját.
- Holnap indulnánk a Némakirályságba. - válaszolta Aria.
- Az nagyon messze van innen.
- Ezért akarunk minél hamarabb indulni. - sóhajtott Niamh.
- Mi lenne, ha mesélnék a királyságunk legendáiról? Még van pár óránk sötétedésig.
- Az nagyszerű lenne! Mindig is szerettem a legendákat. - lelkesült fel Aria, miközben elindultak sétálni egyet a kertben.

Oh, istenem... én ezt nem értem. Szerdán lecsúsztam a 36. helyre erre másnap a 3. vagyok? Biztos valami hiba van a wattpaddal. Nem írok olyan jól és úgy ugrottam helyeket, hogy fel se tettem új fejezetet. Valaki kérem nézze már meg nekem, hogy akkor mégis hanyadik vagyok, köszönöm. Egyszerűen nem hiszem el, hogy harmadik vagyok.

Lucy tulajdonosa: MrPadlo (Köszi a részvételt, a kövi fejezetben is szerepel még a karaktered :D)