Boszorkánykirályság (Félbehagyott)

Tizennyolcadik fejezet: Leonhart

Aquamarin. ( Író: A kedvenc kövem. )
Színét a trópusi vizekhez tudnám hasonlítani. A kő gyermekei őszinték. Pontosabban, kegyetlenül őszinték, miközben nyugodt szívvel mondanak ki olyan dolgokat, melyek mások számára bántó lehet. Az élőhelyük: a Némakirályság. Az Aquamarinok szöges ellentétei a Borostyánoknak. Erejük ismeretlen.

- Tűzfölde?! - tápászkodott fel Aria. - Sokkal messzebb kerültünk! - arcát kezeibe temette. - Sajnálom.
- Mi a gond? - tette csípőre kezeit a törülközős idegen, majd oldalra döntve fejét nézte a lányt. - Esetleg nem elég jó a Főnix palotám? - duzzogott a fiú gyermetegen.
- A te palotád? - vonta fel szemöldökét Niamh. - Sajnáljuk, hogy beestünk hozzád... fürdőzés közben... és hogy eltörtük a kádadat. - bámulta a törött procelán romojait a vizes padlón.
- Semmi gond, úgy is egy nagyobbat akartam. Legközelebb többszemélyeset szerzek, hogy ha beugrotok legyen hely nektek is.
- Biztosíthatlak affelől hogy, nem lesz legközelebb! - jegyezte meg Niamh.
- És ön hölgyem? Szándékozik velem fürdőzni a közeljövőben? - hintette meg apró csókkal a lány bal kézfejét.
- Szeretek egyedül fürdeni, de azért köszönöm az ajánlatát...
- Oh, nyugodtan tegeződjünk. Leonhart vagyok, Tűzfölde jelenlegi uralkodója és éppen feleséget keresek. Minő meglepetés, hogy éppen beesett a kádamba egy jelölt.
- Bocs, de velem van! - ragadta karon Niamh a lányt. - És épp indulni készültünk, hosszú az út a Némakirályságig.
- Sajnálatos... valamint, nem engedhetlek el titeket vizes ruhában. Rossz fényt vetne rám, és a borostyánok híres vendégszeretetére. Ráadásul mesélnetek kell miként jutottatok a tükrömön át...öm, ha jól emlékszem Tündekirályságot mondtál...szóval onnan, ide. - kinyitotta az ajtót, majd szólt egy szolgálónak, aki elkísérte a két fiatalt a szobájukhoz. Azonban Niamh addig erősködött, amíg egy szobába nem került Ariával.
- Két ágy... - sóhajtott csalódottan Niamh.
- Mi ezzel a gond? - huppant az ablak felöli ágyra a lány.
- Az, hogy kicsi korunk óta együtt alszunk. Nem akarok egyedül aludni.
- Ha az a gond, hogy nincs mit ölelned, ott a párnád. Úgy is kettőt kaptál.
- Nem az a gond... - ült le a másik ágyra. - Nem jó egyedül aludni... - látva a fiú szomorú arcát, nagyon sóhajtott.
- Összetoljuk az ágyakat? - adta meg magát, mire Niamh őszintén elmosolyodott, amitől Aria szíve kihagyott egyet. Nem értette miért reagált így hirtelen Niamh reakciójára, viszont volt valami aranyos és szívet melengető a fiú mosolyában.
- Köszönöm. - mosolygott hálásan, majd elkezdte tolni az ágyakat egymás felé. Ezután valaki kopogott az ajtón. Egy szobalány volt, aki ruhákat hozott nekik. Meglepő, de pont jó volt rájuk a ruha, ezzel kapcsolatban, majd faggatni fogják vendéglátójukat. Aria felsője csak a mellét takarta, hasát látni lehetett, ami szerencséjére lapos volt. Felsője arany szegélyű világos zöld volt és csengettyűk lógtak róla. Nadrágja széles, buggyos, arany szegélyű volt és világoszöld színnel rendelkezett. Csípőjénél és bokáinál viszont gumik tartották szorosan a helyükön a nadrágot. Cipői világoszöld, valamint arany csipkemintákkal díszített topánkák voltak. Niamh öltözéke is hasonló volt - csak zöld helyett világosbarna színben - azt kivéve, hogy az ő felsője nem volt csengettyűkkel díszített és a nadrágjáig ért. Viszont hátul és oldalt volt csak hosszú. A hosszított nyakánál és a mellkasánál össze lehetett gombolni a felsőt, onnan lejjebb azonban nem fedte anyag a fiút, így látni lehetett a kockás hasát.
- Nem is tudtam, hogy kockás a hasad. - hunyorgott Aria.
- Én nem nézhetlek mikor te átöltözöl, te meg leskelődhetsz? - tettetett haragot a fiú. - Egyébként jól nézel ki. - vigyorgott Niamh, a lány kivillanó hasát látva. Mindkettejük ruhája - a nadrágokat kivéve - sokat engedett láttatni az alakjukból. Főleg a lapos, illetve domborodó részeket. Miután átöltöztek, arról kezdtek el beszélgetni, hog miket lehetne elrejteni a buggyos nadrágok alá. Szóba kerültek kések, illetve még egyéb veszélyes fegyverek és koalák is.
- Szerintem a koalák nem is veszélyesek.
- Támadott már meg koala?
- Nem.
- Engem igen, és eléggé vérszomjasok a kis dögök. Egy koala képes ellopni a lelkedet. Látszatra cuki kis lények, de ha egyedül maradsz egy koalával, nem kerülsz ki élve a találkozásból. - magyarázta Aria. Azt viszont elfelejtette említeni, hogy hogyan zajlott ez a "támadás". Aria és nővére Amaris épp a palota kertjében sétálgattak és az ott található állatokat csodálták. A kislány észrevett egy alacsonyan tartózkodó koalát és épp intett a nővérének, amikor a koala az arcára ugrott. A lány fejére csimpaszkodott és Aria hiába kapálózott, a lény nem jött le a fejéről. A nővérének két órájába telt leszedni az ádáz támadót, majd óvatosan visszahelyezte a fára a lényt. Ezt elmesélték a szüleiknek is, akik a történet hallatán annyira nevettek, hogy könnybe lábadt a szemük, azonban Aria annyira erősködött, hogy a koalák vérszomjas kis veszélyes lények, míg végül az apja eltávolítatta az összeset a palotából. Azóta ki vannak tiltva a koalák a palota környékéről.
Ezt persze nem akarta elmesélni a fiúnak, hiszen utólag visszagondolva kínos volt az emlék. Azt viszont elfelejtette, hogy Fahéj, másnéven Niamh is jelen volt akkor, csak még kutya alakban. És a beszélgetés során, nagyon is tisztán fel tudta idézni az emléket, amiért - majdnem elröhögte magát, de sikerült visszafojtania - elmosolyodott. A koalák katonai hasznosítását kezdték el vitatni, miszerint fegyverként is tudnák használni őket (Mégis ki tudna koalával az arcán harcolni?), amikor újra kopogtattak az ajtón és kérték őket, hogy fáradjanak a kerti pavilonhoz. Kilépve a kertbe hőhullám csapta meg arcukat, és a kellemes hűvösről hirtelen forróságba léptek át. A pavilon fehér volt, alacsony korlátokkal, falai pedig rácsosak voltak, melyeken indák futottak fel és azokon apró kis tűzpiros virágocskák nőttek. Árnyékos részen volt a kis építmén, ráadásul volt ott két szolga is akik legyezték az ott ülőket, kiket Aria személyszerint sajnált, de egyben hálát adott nekik, amiért legyezték őt, különben ott helyben spontán égésbe kezd. Ami talán nem lett volna illendő abba a helyzetben. A kis épitményben két gyönyörűen megmunkált hófehér padok voltak, középen egy kávézóasztal, valamint egy másik kisasztal, ami díszítésként szolgált, és egy narancssárga virág volt rajta egy szépen festett vázában. A középen elhelyezett asztalon teáscsészék, süteményestálok és egy teáskanna volt pocerlánból, kézzel festett díszítéssel. Leonhart már várt rájuk, meglepően jóképűnek tűnt és magának valónak, ahogy ott egyedül ült. Más lányok imádták volna őt, ha ott látják, ahogy magányosan a semmibe bámulva ücsörög hátradőlve, egyik kezét a pad háttámlájára téve. Aria épp kezdett a fiú hatása alá kerülni, amikor az meglátva őket vadul kezdett el integetni, ami miatt férlenyelte a süteményt, majd fuldokolni kezdett. Szerencséjére a legyezős fiúk a segítségére siettek és gyorsan töltöttek neki egy csésze teát. Niamh ezt figyelve gúnyosan, alig láthatóan mosolyra görbítette szája szélét. Aria inkább Leonharthoz sietett, Niamh pedig komótosan -mint akinek temérdeknyi a szabadideje- utána sétált.
- Jól vagy? - hajolt hozzá a lány.
- Igen... csak egy kicsit... túl heves voltam. - mondta köhögések közepette, majd mizzén alábbhagyott a fuldoklása, felegyenesedett és hellyel kínálta a vendégeit. Ez a gesztus és a fiú tartása igen tekintélyt parancsoló lehetett volna, ha pár perccel ezelőtt nem látták volna, hogy vendéglátójuk kisgyerek módjára kapálózik és fulladozik egy sütemény miatt. Niamh és Aria helyet foglalt és udvarias módon elfogadták a teát és a süteményt, amellyel kínálták. Niamh biztosította Ariát arról, hogy az orra csalhatatlan és érezné ha méreg lenne az ételben vagy italban amit kapnak, mire a lány arról biztositotta, hogy a mérgek rá hatástalanok, ugyanis boszorkánylétének egyik pozitivuma, hogy a méregkeverő vasorrú banyákra - ahogyan messzi földek népei hiszik őket - nem hatnak a mérgek. Erre persze Niamh elnevette magát "Vasorrú banyák?!" mondta nevetések közepette, "Honnan jött ez?" kérdezte könnyeit törölgetve, mire a lány válaszolt "A falusiak... Az ember azt hinné, hogy már rég túlléptek az ilyen téveszméken, erre még a mai napig is ezt hiszik rólunk az emberek. Csak pár napja kérdeztem meg egy cselédet, és ő mesélte el, hogy miket mondanak a falusiak rólunk. Hihetetlen..." .
A teát megkóstolva hátradőltek a padon és a vendéglátójukra szegezték tekintetüket.
- Gyömbér és citromfü tea. Ízlik? - nyújtózott el a padon Leonhart.
- Csípős, nem a kedvencem. - jegyezte meg Aria.
- Elmegy... - nyújtózott el Niamh is a padon, egyik kezét a pad támlájára téve, így hátulról védelmezően átölelve a lányt.
- Kérhetnék valami enyhébbet? Mondjuk... vizet? - tette az asztalra a csészét Aria.
- Természetesen. - intett egy szolgálónak, aki el is sietett az italért. - Most, mesélnél nekem egy kicsit arról, hogy kik is vagytok és miért is van ilyen furcsa erőtök? Cserébe én is megmutatom az én erőmet...
- Ha megmutatnánk az erőnket, azzal végtelenné tennénk saját magunkat. - vágot a szavába Niamh. - Ugye nem gondolod, hogy ilyen ostobák vagyunk. Ráadásul nincs semmi biztosíték arra, hogy te a teljes erődet mutatod meg nekünk.
- Nem arra kértelek titeket, hogy mutassátok meg az összes erőtöket, hanem arra, hogy meséljetek a tükrös képességeitekről.
- Cserébe mutatsz nekünk gólemeket? - szólalt meg Aria.
- Nahát, ismered a családom egyéni képességét? Bár mondjuk az egyszerű falusiak is ismerik a királyi családok képességeit. Vagyis ismerik, három család képességét kivéve. De talán csak le vagyok maradva a hírekkel. Kiderült már, hogy milyen képességekkel rendelkezik a Rubin, Aquamarin és a Fekete Turmalin? Igazából még a Jádét sem ismerem. - merengett Leonhart.
- A Jádét nem ismerem. Te ismered Aria?
- Ha jól emlékszem mások gyógyítása az erejük... de lehet, hogy összetévesztem az egyik légióval.
- Na igen, ott vannak azok is... a királyságok légiói, amelyek különleges erőkkel bírnak, de nem olyannal, mint uralkodóik. - nyújtózott el vendéglátojuk. - Mik is vannak? Ha jól emlékszem nemrég alakult egy újjabb.
- A Boszorkánykirályság légiója az Éjfél légió. - kezdte el sorolni Aria. Édesanyja sokat mesélt a légiókról, és azok feladatairól, hiszen Aria nagyapja az egyik légióban szolgált. - A Némakirályságé a Sikoly légió, az Árnykirályságé a Démon légió, Tűzfölde...
- Oroszlán légió - jelentette ki büszkén Leonhart.
- Tündekirályságé a Kard légió, a Jáde királyságé pedig a Vihar légió.
- Hát a tündék nem rendelkeznek túl nagy képzelőerővel. - szólalt meg Niamh. - Valami eredetibbet is kitalálhattak volna.
- A legjobb neveket már lefoglalták a többiek. - legyintet Leonhart. - Úgy látom viszont, hogy a Jáde királyság nevet változtatott. Mi is volt az előző nevük?
- Sarló légió. - kortyolt teájába a lány.
- Nos, igen... Számukra ez fejlődés. Engem azonban a legújabb légió érdekelne és annak neve.
- A közelben csak ezek a királyságok vannak, hegyek vesznek körül minket, és a tenger... elképzelhetetlen, hogy még egy légió alakuljon. - ráncolta homlokát Niamh.
- Az a szóbeszéd járja, hogy Holtfölde (vagy Holtföld) légiója nem rég alakult meg.
- Nem, az lehetetlen! - csattant fel Aria. - Ott csak bolyongó halott lelkek vannak. Nincs ki irányítsa őket, élők pedig nem mernek a földre lépni. Maguktól a lelkek pedig nem tennének ilyet!
- Hát, úgy látszik mégis van aki irányítsa őket. Ezek szerint ti se hallottátok még a légió nevét. - fésülte ujjaival hátra a haját Leonhart. - Pedig kíváncsi lettem volna a nevére, még akkor is ha csak kitaláció az egész. Mindenesetre szeretném, ha itt maradnátok pár napra és mesélnétek a helyekről, ahol jártatok.
- Remélem elfelejtette az erőnkkel kapcsolatos kérését. - suttogott Niamh Aria fülébe.
- Az erőtökkel kapcsolatosan... - a két fiatal hirtelen összerezzent. - Továbbra is kitartok a kérésem mellett. Természetesen ez csak egy kérés, nem kényszerítelek titeket. - állt fel Leonhart. - És bármikor távozhattok, csak szeretném, ha tudatnátok velem, így össze tudnék készíttetni egy ajándékcsomagot. Most ha megbocsájtotok, királyi ügyintézni valóim vannak. - társaságát otthagyva, a palota felé vette az irányt.
- Szerinted bízhatunk benne? - szólalt meg Niamh, miután a Borostyán király már belépett a palota ajtaján.
- Őszintének tűnik.
- Igen, de nem amennyire, mint egy Ametiszt. Legyünk óvatosak!
- Most, hogy elment, mihez kezdjünk? - állt fel Aria.
- Szétnézünk a Főnix palotában? Nem csoda, hogy ez a neve. Teljesen lángvörös az egész építmény... - csóválta fejét Niamh.
- Ízlések és pofonok. Amúgy jó ötlet, hátha látunk gólemeket!

És most jöjjön egy kis extra történet:

Egyszer volt hol nem volt élt egyszer egy fiú, kinek gyönyörű *spolier a hajszín* haja volt. Egyke volt szegénykém, ezért magányos lehetett volna, ha... nincsenek láthatatlan barátai. Baba korától három éves koráig egy furcsa bohóc barátja volt, aki sosem beszélt, viszont mindig jókedvre derítette. Egy idő után már nem látta őt. A bohóc eltűnt. Helyette különböző helyeken látott mindenféle embereket vagy állatokat. Voltak akik megsérültek, de nem látta őket senki rajta kívül. Idősebben már tudta, hogy néhánynak igen súlyos sebei vannak, talán halálosak is. Szeretett könyveket olvasni, és rájött, hogy szellemeket lát, de úgy gondolta biztosan csak képzelődik. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni őket. Habár félelmetesek voltak, főleg mikor visszagondolt a bohóc szellemre. Nem volt olyan ártatlan külsejű, mint kiskorában hitte. Tele volt sebekkel és így idős fejjel félelmetes lehetett. Mikor 14 éves lett, megszületett a kishúga. A kislánynak sikerült elűznie aggodalmát. A napok békésen teltek. Azonban mikor a kislány kétéves lett azt mondta bátyjának, hogy "A bohóc bácsi üdvözöl!". Hirtelen minden félelme és aggodalma visszatért, és rettegni kezdett a fiú. Teltek múltak az évek, és minél többet beszélgetett húgával a láthatatlan barátairól, annál valoszinűbb lett, hogy mindketten látják ezeket a "barátokat". Mikor szüleiknek meséltek a dologról, azok elmondták, hogy ők is látják őket, és ez természetes, hiszen ez a családjuk különleges képessége. Tehát, a lények valóban szellemek voltak és nem csak látni tudják a ezeket a lényeket, hanem mást is tudnak...