~Kim~
-Nem,nem hiszem. Ahj,Eva! Nyögd már ki végre,akarsz jönni,vagy nem?-mordultam ingerülten a telefonon át barátnőmre. Épp fél lábbal a farmeremben szökdécseltem,nyakamban egy pólóval,miközben igyekeztem ignorálni az ágyamon vigyorgó Andyt,aki nagyon is jól szórakozott a bénázásomon. Eközben persze a fülemre szorított telefonban Eva "öööö"-zése tetőzte az így sem valami rózsás hangulatomat.
-Hahó. Ti ketten,nem tudom mit csináltok ennyi ideig,de biztos vagyok benne,hogy azt nem most kéne. Már háromnegyed órája tart a látogatási idő. Rég ott kéne lennünk...-szűrődött be tompán a zárt ajtó mögül Ash panaszos hangja.
-Jól van már.-dörrentem rá,mire eliszkolt. Én is így gondoltam...
-Mi van jól? Nem is mondtam semmit.
-Eva,nem neked szólt. De mint érzékelheted,nem sok türelmem van,szóval jobb lenne ha még ma válaszolnál.
-Kik mennek még?
-Nagyanyámék.-vágtam oda szarkasztikusan. Tudom,szörnyű vagyok,ha rossz napom van. Ma pedig nyilván kifogtam egy kevésbé kellemeset,kezdve a reggeli ébresztőmmel,ami egy SMS volt,egy ismeretlen számról...rövid,tömör,lényegre törő: "Ha az enyém nem lehetsz,senkié sem leszel." Mondanom sem kell,ezt egy szívroham és egy félórás,halk zokogás követte a fürdőszoba csempéjén,majd miután elfáradtam a felesleges pánikolásban,rájöttem,hogy az élet megy tovább,és megpróbáltam a jelenre koncentrálni. Andyre. Az én megmentőmre,aki a sötétből próbál kirángatni,ahová újra és újra vissza esek. Már csak miatta sem szabad elsüllyednem... Szóval össze szedtem magam,és nekiálltam reggelit készíteni,ami szintén nem úgy sikerült ahogy vártam. A pirítós odaégett,az omlettet elsóztam,mellesleg miattam vannak most késésben a srácok. Kész szerencse csomag vagyok!-A banda,és én.
-Aha... Mégsem érek rá,ne haragudj. Azért jobbulást kívánok Jake-nek. És üzenem neki,ha lesz egy kis időm,viszek majd neki sütit.
-Te kerülsz minket?-fagytam le egy pillanatra,amelynek következtében elvesztettem az egyensúlyom és kecsesen elvágódtam a parkettán.-Baszki. Azt hiszem eltörtem a gerincem.-nyöszörögtem,mire Andyben felgyúltak az aggodalom lángjai.
-Jól vagy Tökmag?-sietett mellém és pillanatok alatt felnyalábolt. Az ágyra ültetett,majd tágra nyílt szemekkel vizsgálgatott.
-Megvagyok.-szívtam be a levegőt szaggatottan és magamra erőltettem egy mosolyt,de a szememmel a mobilom után kutattam,ami a padlón végezte csodás esésem következtében.-Még nem fejeztük be,hallod?!-üvöltöttem a készülék felé,majd nagymamásan elegáns csoszogásokkal érte totyogtam.
-Letette.-sóhajtottam csalódottan,és a földre rogyva,fancsali arckifejezéssel öltözködtem tovább.-Andy.
-Igen?-söpört félre egy kósza tincset a szeme elől,s érdeklődve figyelt.
-Szerinted is valami baj van Evával? Mintha kerülne minket...vagy nem is tudom. Megbántottuk volna valamivel?
-Nem tudom Kimi,viszont tény ami tény,a közös kosarazásunk óta nem láttam. Pedig az előtt úgy tűnt szeretett velünk lógni...
-Mindegy.-legyintettem lemondóan.-Előbb vagy utóbb csak kiderül...
-Biztosan.-nyújtott fekete lovagom segítő jobbot,amit halvány mosollyal fogadtam el.-Menjünk.
A kórházig vezető út unalmasan telt,és viszonylag szótlanul. Senkinek nem volt kedve poénkodni egy ekkora kalamajka kellős közepén. A levegőben érezhető volt a ki nem mondott kételyek,eltemetett remények és elkeseredett pillantások sűrű gomolyfelhője,amely tegnap óta ott lebegett vészjóslóan felettünk. Miután kikászálódtunk a furgonból,mindannyian a bejárat felé vettük az irányt. A portán egyből elnavigáltak minket a 109-es kórterembe,ahol a begipszelt lábú Jake játszotta a hattyú halálát.
