~Kim~
-Bejöhetek?-kopogott Andy a nyitott ajtómon,körülbelül negyed órával az incidens után.
-Nem.-nyöszörögtem egy párnába temetve az arcom,ami felitatta a kétségbeesés könnyeit. Nem,nem sírtam,vagy bömböltem,inkább csak "elpárologtattam" a problémáimat.
-Öhmm...-hallottam közelebbről a hangját,és éreztem ahogy egy csöppet besüpped alatta a matracom,ahová leült.-Jól vagy?-kérdezte bizonytalanul.
-Nemet mondtam.-utaltam arra,hogy nem vágytam a társaságára. Még utoljára beledörzsöltem a fejem a párnámba,ezzel eltüntetve a nedvességet az arcomról,s felültem.
-Én meg csak udvarias kérdésnek szántam,úgyis bejöttem volna.-mosolyodott el halványan.
-Jól vagyok.-hazudtam. Megint.-Menj ki nyugodtan a srácokhoz,filmezzetek,meg ilyesmi. Élvezd a vasárnapodat,vagy tudom is én...-próbáltam lekoptatni.
-Ők már elmentek egy fél órával ezelőtt.
-Oh. Akkor csak hagyj magamra kérlek,bele akarok fulladni az önsajnálatba.-legyintettem az ajtó felé és nekiláttam,hogy ledúrjam az ágyamról.
-Miért nem mondod el mi a baj?-hadakozott velem,aki mindenképp kiakarta taszítani a privát szférájából.
-Mert nem.-mondtam,miközben nekifeszültem a hátának. Nem mozdult...
-Rám haragszol?-fogta le az egyik karom,hogy ne zaklassam tovább.
-Nem. Talán. Kicsit.
-Miért?-kapta el a másikat is.
-Mert mert.-érveltem értelmesen,miközben szabadulni próbáltam. Esküszöm nem tudom hogyan történt,de valószínű Andynek elege lett a bénázásomból,hátralökött az ágyamra,és lefogta a kezeimet a fejem mellett. Teste felém térdepelve nyugodott,én pedig lányos zavaromban hirtelen még nyelni is elfelejtettem.
-Ha rám haragszol,megérdemlem legalább,hogy tudjam miért...
-É-én. Szóval.-dadogtam össze meg vissza,mire megfegyelmeztem magam és kinyögtem egy összefüggő mondatot,nem túl kedves arckifejezéssel.-Szállj le rólam.
-Nem.
-De.
-Nem.
-Ha elmondom,békén hagysz?-sóhajtottam,mire olyan közel hajolt,hogy szinte az ajkai súrolták az enyémet.
-Gyönyörű szemeid vannak.-fúrta át a barnás zöldes szemeim a jegeskék tekintetével.
-Békén hagysz?-ismételtem meg,s nagy nehezen figyelmen kívül hagytam az előző hozzászólását.
-Majd meglátom.-mosolygott,mire a piercingje hidegen ért a számhoz.-Akkor elmondod vagy sem?
-El.-adtam meg magam,s legördült rólam. Dühösen meredtem rá.-Ha még egyszer ilyet csinálsz,nemzőképtelenné teszlek. Nem viccelek,isten bizony herén váglak.-fenyegettem,mire ő csak vigyorgott. Szuper,imádom ha komolyan vesznek...
- Szóval...?
-Szóval,éppen egy tökéletes hazugságot dolgoztam ki,és állítottam fel,mire te azt azonnal leromboltad. Anyámék teljesen kiakadtak,én pedig most hála neked,bűntudatban pácolódok,mert hirtelenjében rájuk csaptam a laptoptetőt.-vázoltam fel a helyzetet.
-Hmmm.
-Hmmm?
-Mindössze annyit nem értek,minek kellett egyáltalán hazudnod? Rendesnek tűntek a szüleid,biztos feldolgozták volna,hogy fiú lakótársad van. Mert ugye bár erre ment ki a dolog.
Okos...
-Nem ismered még őket eléggé.
-Meglehet... Na,de akkor is. Andrea?-vigyorgott,mire fülig pirultam.
-Izé...Azért valld be,elég kreatív volt!
-Már majdnem hallgattam is rá.-nevetett fel.-Egyébként,adhatok egy tanácsot?-ránéztem,hogy kitaláljam vajon most hülyéskedni akar,vagy ténylegesen valami bölcsességet osztana meg velem. Sötét hajának pár szemtelen tincse a szeme elé hullott,mint valamiféle hiányos fátyol. Lélegzetelállító volt... Utáltam magam miatta,de ennyi együtt töltött idő után meg kellett állapítanom,hogy nagyon is vonzónak találom. Pláne amikor zavarban volt,s aranyosan matatott az első kezébe akadó tárggyal. Mint amikor a konyhában köszönte meg azt,hogy kiálltam Ash mellett...most is ugyanúgy látszott rajta,hogy még csak meg sem fordult a fejében,elbagatelizálni a helyzetet.
-Igen.-feleltem annak ellenére,hogy olyan szívesen küldtem volna el a francba ezerféle módon,ezerféle indok miatt...
-Szerintem becsüld meg a szüleidet,s azt,hogy ennyire szeretnek,elfogadnak,támogatnak. Ha idegesítőek,valószínűleg csak épp védeni próbálnak. Az öcséd is lefogadom,hogyha bajban lennél,ott lenne melletted. Inkább csak örülj neki,hogy kíváncsiak egyáltalán rád,és aggódnak miattad. Sokaknak nem adatik ez meg.-mondta a végét olyan fájdalmas arckifejezéssel,hogy azt hittem elbőgöm magam. Legnagyobb sajnálatomra minden szava igaza volt,s abban a pillanatban nagyon hülyén éreztem magam. Mint egy óvodás,aki olyanokért veri ki a hisztit,amiről ő is tudja,hogy helytelen és nem neki való. Gombóc keletkezett a torkomban,alig bírtam nyelni.
-Jajj Andrea,csak nem ez volt a reggeli szerencse sütiben?-öltem meg a hangulatot és esetlenül átkaroltam,hátha véget vethetek ennek a kínos csendnek,ami kb.egy teljes perce beállt.
-Kimó.-rázta a fejét lemondóan.-Te nem adhatsz nekem becenevet. Ez így nem fair.
-Miért ne? Andrea,Andrea...-cukkoltam énekelve.
-Idegesítő vagy. Mellesleg mert nekem nem tetszik ez a név. Túl férfias vagyok hozzá,és szexi. Hívj inkább Csődörnek. Vagy Romeónak. Bár az Alfaistencsászár is megteszi. Vagy...Uuuu,lehetnék Batman.-csillant fel a szeme,mire kegyetlenül,hasamat fogva kinevettem.
-Inkább csak legyél Andy.-törtem le.
-Pedig már kezdtem beleélni magam...Gonosz vagy. Nagyon gonosz.-mondta lassan egy gyermek sértettségével.
-Tudod,máris jobb kedvem lett.-dőltem hátra elégedetten. Rám mosolygott,majd felállt és körbesétált a szobában.
-Egész otthonosan berendezted.-torpant meg a rajzok előtt.
-Kösz.-vettem elő az e-cigim,s vígan tüdőztem le az ízesített,folyékony aromát,amit gőz formájában távozott az orromon és számon egyaránt.
-Ez a kutyád volt?-mutatott rá három egymás mellé ragasztott rajzomra.
-Igen. Suzynak hívták.
-Mi történt vele?
-Idős volt már,s félig meddig süket is. Alex,az öcsém pedig szokás szerint felelőtlen. Nem vette észre,hogy mikor zárta a kaput,Suzy kiszökött,s kisétált a kövesútra. De én láttam. Hiába kiabáltam,már késő volt. A szemem láttára gázolták halálra.-"Többek között ezért is neheztelek még mindig Alexanderre." tettem hozzá gondolatban. Meg akarok bocsátani neki,hogy minden olyan lehessen,mint AZ előtt. Nem is akarok visszaemlékezni rá. De Alex már nem akar velem újra olyan szoros testvéri viszonyban állni. Kicsit sem töri magát a békülésünk érdekében,pedig neki kéne... Felületes köszönések,félbe hagyott mondatok,s veszekedések olyan apróságokon,amin mások gond nélkül átsiklanak. Szánalmas. Ez lett az egyetlen testvéremből és belőlem.
-Sajnálom szegényt.-mondta szomorkásan.-Imádom az állatokat. Főleg a macskákat.-fel csillant a szeme.-Veszünk egy cicát a lakásba?
-Én igazából nem nagyon vagyok odáig értük,de ha te azt szeretnél,áldásom rá. Csak ne mászkáljon be hozzám.-pöfékeltem tovább.
-Miért?
-Már volt egy párral kapcsolatom,és nem bírnak. Részemről pedig kölcsönös.
Erre nem nagyon tudott mit mondani,inkább témát váltott.
-Nem azt mondtad,hogy nem dohányzol?-gondolkodott el.
-De. Már két éve leszoktam. Ez csak e-cigi,bár még mindig nikotinos a benne lévő folyadék,de legalább a kátrányt és a szén-dioxidot nem lélegzem be.-tartottam kiselőadást a "szerelmemről".-Olyan megnyugtató...Kipróbálod?
Bólintott,s visszatelepedett az ágyra. Gyorsan kioktattam,hogy melyik gombot,s meddig tartsa benyomva,majd elmondtam,milyen ízre számítson.
-Abszint?-szaladt fel a szemöldöke.
-Kellemesen édeskés.-vontam vállat,s mosolyogva figyeltem amint bátortalanul beleszívott. Tudom rettenetesen kislányos gondolat,de őszintén,kinek ne jutott volna abban a szent minutumban eszébe,hogy: Jesszus,ez olyan,mintha megcsókolt volna...
