I Can't Believe It /BEFEJEZETT/

30. fejezet

Nathi

Négy hónapja már, hogy magunk mögött hagytuk Londont és vele együtt a fiúkat. Ez alatt a rövid idő alatt is rengeteg minden történt velünk. Elméletileg felhőtlenül boldognak kéne lennünk, én mégsem érzem magam annak. Jó persze bízom Georgeban meg minden, de most komolyan ki tudja mi a francot csinál a turné alatt. Nehéz dolog ez a távkapcsolat... A legszarabb dolog mikor tudod, hogy van valakid mégsem érintheted meg, nem mászkálhatsz vele kézenfogva, nem ölelheted amikor csak szeretnéd, nem csókolhatod meg és a beszélgetés is csak neten keresztül oldható meg egy héten kétszer, de van mikor egyszer sem mert elfogalaltak vagytok. Vagy mikorra már gép elé keveredik annyira rohadtul le van amortizálódva, hogy kb. két perc után bealszik, mint egy élőhalott. Tizenhat hete nem szívtunk egy levegőt és nekem már nem egyszer futott át az agyamon hogy mikor szoríthatom magamhoz újra? Látod az embereket kézenfogva sétálni az utcán és felteszed magadban a kérdést: „Nekem ez miért nem jár?", választ pedig nem kapsz. De mégsem bántam meg, hogy belevágtam ebbe George-dzsal, azt bántam volna meg ha nem teszem. Kilátastalannak érzem a helyzetet és lehet, hogy abba kéne hagynunk, viszont szeretem és nem akarom elengedni. Kíváncsi lennék másoknak hogy megy ez éveken keresztül.

Dely is hasonlóan van. Néha a tanulásra sem tudunk úgy összpontosítani és emiatt mindennap szóba is jön egy bizonyos lehetőség és már léptünk is az ügy érdekében. Az iskolai évek miatt még egy jó darabig ide vagyunk kötve és két év azért nem semmi idő, meg ki tudja, hogy addig még mi lesz. Viszont élvezzük a dolgot, mert ahogy haza jöttünk a kis élmény beszámoló után már másnap fel kellett mennünk Pestre, hogy valami jó kis lakást nézzünk ahol ellehetünk. Talátunk is egy éppen megfelelőt. A suli sincs messze tőle és a közelébe még kávézó is van, és nem is olyan vészes a bérleti díj. Így délután, suli és munka után egymást boldogítjuk. Jó végre nagyjából a saját magunk urának lenni. Nem szólnak bele a szülők a dolgainkba, hogy mit csináljunk, hova menjünk, mit együnk. Tökéletesen megvagyunk ketten. Van egy lakótársi szerződésünk is, amibe minden bele van foglalva. Eljárunk a barátokkal is szórakozni hétvégente, így van mikor haza sem megyünk csak egy hónapba egyszer, ami, valljuk be, bőven elég.

***

November 17.-én, Delia szülinapján összeröffentünk náluk. Haza mentünk Pestről és összeszedve magam meg anyuékat, el mentünk hozzájuk.

Ebéd közben a felnőttek persze taraccsoltak mi meg félig-meddig csendben hallgattuk a sztorizgatást. Ott volt mindenki, még Lia nővére Nóra is haza jött. Így kellően jó hangulatú délutánnak és estének néztünk elébe. Miközben barátnőm apukája egy vicces történetet mesélt megszólalt a telefonom. Értetlen képpel halásztam elő a zsebemből és a képernyőre pillantottam. Zavarodottság ült ki az arcomra, mert mindenkire, de rá éppen nem számítottam. Nem szoktuk egymást hívogatni. Ezért gyorsan felálltam és kicsusszantam az előszobaajtón, közbe persze éreztem hogy mindenki szeme a hátamba fúródik. Felkaptam a cipőm meg egy kabátot és kiléptem a bejáraton is. Rögtön lefagyott ujjakkal húztam el a zöld ikont és emeltem a fülemhez a készüléket.

– Hát te? Nem kerül ez neked kicsit sokba? – estem neki azonnal mindenféle köszönés nélkül mosollyal a hangomban.

– Szia. – kuncogott a kis szöszke a vonal másik végén. Nem számít. Meg tudod nekem adni Lia pontos címét? – tért gondolom egyből a tárgyra.

– Minek az neked?

– Megakarom lepni és meglátogatom. Már itt vagyok Budapesten, csak a cím kéne.