I Can't Believe It /BEFEJEZETT/

9. fejezet

Lia

– Mindened megvan? – kérdeztem sokadszorra.

– A deszkám, a headset-em és a telefonom itt van, szóval igen.

– Rágód van?

– Aha.

– De fogat is mostál, ugye?

– Igen.

– Parfümöt tettél magadra?

– Egy kicsit. – bólintott nem túl biztatóan.

Odahajoltam és megszaglásztam. Aztán szem forgatva a szobájába mentem, előhalásztam az illatszert és visszatértem hozzá.

– Még mindig fáj a lábad? – kérdezte a bicegésemre célozva.

– Ja, de már nem annyira. Majd jó lesz, de ne gondold, hogy ismét elmegyek veled holmi hidakról ugrándozni szórakozásból!

– Ó, dehogy nem! Biztos vagyok benne, hogy újra rá tudnálak venni.

– Hahaha, álmodik a nyomor. Na, fordulj meg! – utasítottam.

– Mi? Miért? Azzal meg mit akarsz? – nézett a kezemben lévő üvegre.

– Nem érzem rajtad a parfümöt, tehát George se fogja. Fordulj meg!

Sóhajtva engedelmeskedett. Egy fújásnyit tettem hosszú, szőke hajára, utána megint szembeállítottam magammal és a pólóját is átitattam az illatos, 80% alkohol tartalmú löttyel.

Köhögve lépett el tőlem: – Ezt meg minek kellett? Meg akarsz fojtani?!

– Na, ezt már meg fogja érezni Georgeo és egyből rád cuppan! – vigyorogtam elégedetten.

– Ühüm, ha meg nem fullad! – erre inkább nem reagáltam.

– Tehettél volna magadra egy kicsit erősebb sminket is. Jobban kiemelné a szemed.

– Menj a francba! És minek? Különben is mit reklamálsz?! Nem étterembe megyünk, vagy valami puccos helyre, hanem deszkázni!

– Attól még nem vakul meg a srác! Nem akarsz tetszeni neki? Nem akarsz összejönni vele?

– Úgyse vagyok az esete... és amúgy is deszkázni megyünk! – erősítette meg az előbbi kijelentését.

– Aha, deszkázni,

– Igen, deszkázni.

– Kíváncsi vagyok mi lesz abból! – húzogattam a szemöldököm.

– Semmi olyan! – vágta rá apró pírral az arcán.

– Cöh, ezt mondd a pasidnak!

– Meg is mondom neki, és ne cöcögj! – szünet. – Nem is a pasim!

– De még lehet!

Ezt a mondatom csak szemforgatással díjazta.

Hangos dudaszó törte meg a szóváltásunk. Biztos George jött meg.

– Mehetek végre?

– Még nem! Várj egy picit! – mutattam fel az ujjam.

– De már itt van, te is hallhattad!

– Megvár, nyugi!

– Ahj, mit akarsz még?! – toporzékolt.

– Majd meglátod. – teli szájjal vigyorogva mentem a szobámba, de a konyhába egy ismerős sziluettre leltem. Megfordult és rám pislantott párat, ám szinte azonnal el is kapta a tekintetét. Álltam ott egy darabig azon gondolkodva, hogy mondjak-e valamit, viszont a makacsságom győzött.