I Can't Believe It /BEFEJEZETT/

17. fejezet

Lia

Hajnali négy előtt tíz perccel ébresztett a telefonom, hogy ideje fölkelni. Zsörtölődtem egy sort, mérgelődtem Nathi ötlete miatt – csak az időpont zavart –, de aztán rájöttem, hogy Niall valószínűleg már megérkezett és ez akkorát dobott rajtam, hogy nem érdekelt a hajam össze-visszasága, a sminknélküli, meggyötört arcom, amit jobb lett volna vastag alapozóréteggel elrejteni, ugyanis hatalmas táskák nőttek a szemeim alá, leszartam mindent, csak hadd láthassam már.

Lerúgtam magamról a takarót és rohanva értem a nappaliba, ahol egy hatalmas túrazsák és egy kisebb sport oldaltáska várta a gazdáját. Először a konyhába mentem, de az üres volt, aztán az étkezőbe és a fürdőbe, ám ott sem leltem rá a keresett személyre. A szobája ajtaja nyitva volt, így bekukkantottam. Tök üres.

Biztos, hogy itt van valahol, mert ez nem Nathi cucca.

Letörten mentem vissza a szobámba. Fölöltöztem, rendbetettem az ágyam és kivittem a nappaliba a cuccaim. Még mindig volt öt perc négyig, és ahogy ismertem a barátnőm nem nagyon törtem magam, hogy fölébresszem, majd megteszi a telefon. Nincs hangulatom most egy kiadós átkozódáshoz.

Végült az erkélyen kötöttem ki, abban reménykedve, hátha ott van. Tévedtem.

Annyira haragudna rám, hogy csak hazajött lepakolt és lelépett valamelyik fiúhoz? Nem. Akkor minek fáradt volna azzal, hogy visszautazik oda, ahol én vagyok? De az sem kizárt, hogy levegőnek néz majd és a barátaival foglalkozik. Igen. Ez viszont csak egyet jelenthet: ki akar verni a fejéből és elfelejteni. És ez meg is fog történni, ha lejár az egy hónap. Várjunk csak, ma hányadika van?

Megnézetem a dátumot a telefonomon és meglepetten nyugtáztam, hogy már két hete és öt napja itt vagyunk. Tehát még egy hetünk és négy napunk van vissza.

A hátralevő időben vajon mit kezdünk majd egymással a szöszkével? Hiányzik...

Még szinte sötét volt az ég, épphogy világosodni kezdett. Kihajoltam kicsit az erkélyen és bámultam a semmibe.

– Kávét? – hangja törte meg a körém telepedő csendet. Hirtelen megfordultam.

– Niall – suttogtam a nevét alig hallhatóan.

– Szia. – mosolygott.

Azt hittem, könnyekkel csordul túl majd a szemem, ha újra látom és az egyetlen vágyam az lesz, hogy a karjaiba vessem magam. Nem így történt. Félelem járta át minden tagom. Meg akartam ölelni, szorosan magamhoz húzni, hogy érezzem, most már tényleg itt van és nem csak az agyam szüleménye – ugyanis ez a két nap alatt nem egyszer azt képzeltem, hogy őt látom vagy hallom. Tétlenül, zavartan álltam előtte és arcát fürkésztem.

Letette a kávét és mellé a kistányéron lévő két croissant, amit csak most vettem észre, a korlát széles peremére, majd ismét felém fordult.

– Haragszol rám, amiért elmentem? – nézett mélyen a szemembe.

– Aggódtam. – válaszoltam félrenézve, de nem bírtam nem abba a gyönyörű, tiszta kék szempárba nézni. Ismét összefonódott a pillantásunk.

– És te még mindig mérges vagy, amiért lefeküdtem Harryvel?

– Rosszul esett. Nagyon rosszul esett. De aztán rájöttem, hogyha játszom a megbántottat és elmenekülök a problémák elől, nem oldódnak meg soha. Ezért kaptam az alkalmon és jöttem vissza, mikor Liam telefonált. Bár taccs részeg voltam, na meg igazság szerint még most is érzem kicsit a pia hatását, el tudtam dönteni józanul, hogy mit akarok.