I Can't Believe It /BEFEJEZETT/

7. fejezet

Lia

A következő nap reggelén furcsa, sercegő hangra ébredtem. Résnyire kinyitottam a szemem és egy magas, szőke hajú alakot láttam, aki épp valamit írt. Nyöszörgéssel adtam tudtára, fölébredtem.

– Szia – mosolyodott el.

– Szia. Hova mész? – kérdeztem hasra fordulás közben.

– Neked írok levelet. Vagyis nektek. – javította ki magát.

– Egyszerűbb, ha elmondod.

– Igaz. – abbahagyta a körmölést és összegyűrte a papír fecnit. Ráereszkedett a kanapé karfájára(?).

Most esett le, hogy valószínűleg elaludtunk a kanapén a képnézegetés közben. Sejtésem beigazolódott, mikor a lábamnál Natáliát pillantottam meg félig ülő, félig fekvő helyzetben. Na meg a hátamba hasító fájdalom is igazolta a kényelmetlen fekvőalkalmatosságon töltött éjszakát.

– Sorolom a mai teendőim: interjú, fotózás, stúdió, koncert. – sóhajtott fel már a gondolattól is fáradtan.

– Uh... sajnállak! – húztam össze a szemöldököm.

– Ez van, ilyen ez a popszakma! – vont vállat.

– Tényleg sajnállak!

– Tudom. – felelte vigyorogva.

– Szóval akkor csak este érsz haza. – állapítottam meg.

– Aha. Valószínűleg. – bólintott. Kis csend után aztán megszólalt. – Figyelj... Ne menjetek sehova Nathival, jó? Nem ismeritek a várost és könnyen eltévedhettek.

– Nem ígérek semmit!

– Lia!

– Niall! – utánoztam a hangsúlyát.

Ismét sóhajtozni kezdett.

– Kérlek! – hajolt közelebb. A karjaival támasztotta meg magát, hogy ránk ne essen.

– Nem vagyok hajlandó megígérni ilyet, mert tudom, hogy úgyse tartom be! – fontam keresztbe a karjaim a mellem előtt és dacosan néztem rá.

Hitetlenkedve rázta a fejét: – Miért vagy ilyen makacs?

– Tetszik, nem tetszik, ilyen vagyok! – erősködtem.

– A francba, hogy...! – kezdte, de azonnal vissza is nyelte. – Mindegy, megyek!

Összeszedte a cuccait és már nyitotta az ajtót, de mégis megtorpant. Visszafordulva ezt mondta:

– Tényleg ne menjetek sehová... kérlek!

– Ahj, jó! – forgattam a szemeim. Ezzel próbáltam leplezni mennyire rosszul érzem magam az előbbi beszélgetésünk miatt.

Kilépett a bejáraton, én meg morcosan dőltem hátra.

– Miért nem tudok egyszerűen beleegyezni?! – mérgelődtem.

Hamarosan szőke barátnőm is észhez tért, így elmesélhettem neki a reggeli dolgokat.

– Ugyan már, ne idegeskedj e miatt! Biztos meg tudjátok beszélni, ha hazajön!

– Az lehet, de attól még egésznap szarul fogom érezni magam! – nyüglődtem továbbra is. – Olyan hülye vagyok! Föl kéne hívnom, de nincs meg a száma.

– Nekem meg van George-é, és neki biztos meg van Niall-é.

– Mikor adta meg? – kerekedett el a szemem döbbenetemben.