No love between us || Carl Grimes

02. | 01.

Felöltözés közben, a falilámpa rikító fénye segítségével láthatóvá vált milliónyi hegemet vizsgáltam, szanaszét, különböző testrészeimen. Mindegyikhez kötődött egy-egy emlékem.
Ott volt a pici vágás nyoma a kisujjamon, amit még hat évesen, a borotvapengével való ismerkedésemnél ejtetettem. Emlékeztem, anya mennyire megrémült, a vért látva, a hófehér pázsit szőnyegén.

Ahogy nézegettem, a kisebb-nagyobb bélyegjeimet, mosolyra késztetett a tény, hogy a legtöbb bizony Jane-hez köt. Rengetegszer játszottam előtte a nagy hőst, ami a hegek segítségével a világ tudtára van adva.

Aztán mosolyomat meglátva a fürdőszobában lévő tükörben, újra elöntött az üresség. Jane.

Ne kezd, ne kezd, szedd össze magad!

Egy nagy sóhaj kíséretében utolsó ruhadarabom felvételével is végeztem. Még egyszer belepillantottam a tükörbe, s kialakítgattam egy kevésbé halni vágyó tekintetet önmagamon, és újabbakat sóhajtozva, kimentem a szobámból.

Amint becsuktam magam mögött az ajtót, apró lábtoppanásokat hallottam meg. Tudtam, hogy kihez származnak. A szívem mintha erre lenne programozva, fénnyel telt meg, s egy pillanatra ismét színessé vált a világ körülöttem. Arcomra újra kiült a mosoly, és csak vártam, hogy a boldogságomat okozó illető felfedje kilétét.

Hamarosan meg is pillantottam a folyosó végéből egyenest hozzám tipegő, aprócska szőkeséget. Leguggoltam, és kitártam a karomat feléje, amit ő egy hiányos fogazatú ellenállhatatlan mosollyal fogadott. Kuncogva figyeltem, ahogy botladozva teszi meg lépéseit felém, egyszer-kétszer a fenekére huppanva. Majd végül megérkezett céljához, kezeit felemelte, jelezve, hogy cipeltetni szeretné magát. Elnevettem magam, és felkaptam a kishúgomat.

- Nocsak, de korán kelt valaki. - dobtam fel a levegőbe, amitől Judith hangosan kacagott - Na mit szólsz az ingemhez? Jó leszek így első nap? - Judith lepillantott, szemei felcsillantak, és egyből a ruhadarab első gombjával kezdett ügyködni, majd kigombolta. Felnevettem - Hát persze, így már sokkal jobb.

Lassan lecammogtam a lépcsőn Judithtal  a karomban, érdekesebbnél érdekesebb párbeszédekbe bonyolódva vele. Ahogy leértem, utam a konyhába vezetett, ahol apa és Michonne éppen nevettek valamin. Ahogy megláttak engem, azonnal abbahagytak mindent amit csináltak, és csak mosolyogtak rám.

- Jó reggelt! - köszöntöttem őket, amit ők is viszonoztak. Michonne átvette tőlem Judithot, apa pedig szorosan átölelt. 

Nehéz volt nem elsírni magam ismét, és szívem szerint a nap huszonnégy órájában apa mellett lennék, de valamiért továbbá is makacsul tartottam a tartózkodási bevégződésemhez. Hiába az apámról volt szó, mégsem tudtam csak úgy csüngni rajta, mintha semmi sem történt volna, és olyan természetes lenne, mint amennyire tényleg az - Oké hát akkor én megyek is. - néztem rá az órámra, mikor rájöttem, hogy elvileg nekem sietnem kéne.

- Jól van. Vigyázz magadra! 

Látszott apán, hogy nemigen díjazza ezt az iskola dolgot, de ezt közölte is velem előző este. Biztosan Michonne bírta végül jobb belátásra, hiszen nem próbálkozott be semmivel, amivel maradásra bírhatott volna. Pedig nem kellett volna győzködnie, mert én sem igazán rajongtam a gondolatért, hogy suliba kell menjek. Az igazat megvallva abban a házban senkinek sem volt jó, hogy én iskolába megyek, de mégis jobb, mint mondjuk odakint kergetőzni a kóborlókkal. Merthogy, kellet valami, amivel elütöm az időt, és bár apa erről még nem beszélt, tudtam, hogy nem szeretné, hogy egyhamar kimenjek azokon a falakon túlra.

- Sok sikert! - tette hozzá Michonne, miután felkaptam magamra a kabátomat.

Elköszöntem tőlük, majd kiléptem az ajtón. Odakint szembesülnöm kellett a november közepére jellemző csípős hideg, nedves, reggeli levegővel, plusz, a boldogságom ismét fokozatosan odaveszett, és a hangulatom újra semlegessé vált.