01. | 01.

2.6K 126 15
                                    

.:C a r l:.

Már nem is emlékszem, mikor indultam el ezen az úton. Tudom, hogy még sosem hordtam ennyi ideig ugyanazt a ruhát, és hogy nem érzem a talajt a lábaim alatt, mivel az előbb valahogyan sikerült lezsibbasztani mindkettőt. Tudom, hogy a napok sorban következnek egymás után, hiszen az előző reggel még nem sajgott a fejem. Tudom, hogy szoktam aludni és enni, halott emberekkel csatát vívni, meg kést élezni. Egy ideje csak úgy létezem, s vért izzadva harcolok jelentéktelen életemért, mert miért ne.

Az utolsó dolog amire tisztán emlékszem, hogy apám tűzharcba keveredik és kiabálva kalimpál felém, jelezve hogy azonnal tűnjek el onnan. Láttam még, hogy egy csomó ismerős arc esik áldozatul a váratlan támadásnak, majd miután levegő hiányában két óra futkározás után a földre rogytam, nézhettem a lángokat a börtön felől.

Kétségbeesettségemet legyűrve felálltam, és csak vártam, hogy Rick majd utánam jön, hiszen mindig azt tette.

Nincs órám, vagy akármilyen időmérő eszközöm, csupán csak a nap és a hold járását tudom figyelemmel követni, szóval nem tudom mennyi ideig bujkálhattam abban a kis házban, amit legelőször vettem észre.

Ahogy arról sincs fogalmam, mikor keltem fel és mikor csikartam meg a lábujjamat, ami azt az idegesítő csípő érzést okozza. Tényleg nem egy nagy sebesülés, akkor meg miért bosszant ennyire? Idegesíthetne az is, hogy múlt éjjel lefejeltem annak a benzinkútnak a köszöntőtábláját, és kétszeresére dagadt tőle a homlokom. Vagy egyszerűen csak visszatérhetnék a való életbe, és észrevehetném, hogy valaki már napok óta követ engem. Ráadásul, az álcázó hadműveletébe is beleszólhatnék, mivel a régi "emeljünk faágat a fejünk elé" trükk már a múlt évszázadban sem működött. Főleg ha az ágon nincs is levél.
De nem foglalkozok vele, ha meg akarna ölni, megtette volna az első alkalommal, mikor rájött, hogy én lesem őt, nem pedig ő engem. Aggódni sincs időm amiatt, hogy csak egy kicsi srácról van szó, aki talán tök egyedül van és lehet meg sem tudja védeni magát. Majd ha segítség kell neki, biztos odamerészkedik hozzám. Hiszen ha már figyel, tuti feltűnt neki hogy nem vagyok egy különösebben galád szörnyeteg, leszámítva a néhai ideg összeroppanásom, vagy az éjjeli hangos horkolásomat. Amit mellesleg nagyon utálok, mivel a járkálók is előszeretettel gyűlnek körém, mikor belekezdek az esti hörgésembe.
Ezért sosem tudok aludni egy jót anélkül, hogy ne nyitogatnám ki hébe-hóba az egyik szememet, minden alkalommal, ha egy madár rászáll az egyik fára.

Lehetnék egy kicsit elővigyázatosabb és ingerültebb. Hiszen egyedül vagyok, bármelyik percben meghalhatok, a családomnak nyoma sincs, és egy kretén kisgyerek folyamatosan megrecsegtet egy gallyat mellettem, mikor mélyebben veszem a levegőt.

De ezek a dolgok mind annyira megerőltetőek, én pedig körülbelül fél évvel ezelőtt abbahagytam a gondolkodást.
Csak a baj van vele. Mindig eszembe jut minden borzasztó dolog, aztán hirtelen elveszve érzem magam, miután pedig átrágódtam az összes emlékemen, rájövök hogy tényleg, totálisan egyedül vagyok.

...

Éppen a vacsorámat cserkésztem be, ami egy aprócska erdei egér volt. A gyomrom korgott, tudtam hogy ennyi nem fogja kielégíteni, de be kellett vele érnem, merthogy tegnap az egyetlen hínáros különleges konzervemet vágtam hozzá annak a járkálónak az ocsmány fejéhez, mert a késemet sikeresen elejtettem.

Majdnem megvolt a kis cukiság, képzeletben pedig már régen az általam rakott tűznél sütögettem apró kis testét, mikor egy nagy huppanást hallottam a hátam mögül, egy vékony hang apró sikítása kíséretében.
Én nem ijedtem meg, tudtam hogy az a kis lurkó volt az, aki régóta a nyomomban van. De az áldozatom ezzel nem volt tisztában, az egér gyorsan eltűnt a szemem elől.

Ez már azért felhúzott annyira, hogy hátranézzek és megmondjam a gyereknek a magamét. Viszont a legnagyobb meglepődésemre a hátam mögött senki sem volt.
Egy pillanatra azt hittem kezdek begolyózni, de miután felnéztem a fára, megnyugodtam. A kisfiúnak fennakadt a sála. Elmosolyodtam, és felmásztam érte, majd eltettem a táskámba, a lehető leglátványosabb módon. Így legalább neki volt oka követni engem, nekem meg volt okom  észrevenni őt ezek után.
Tartozik nekem egy vacsorával.

Eljött a reggel, és én már eléggé gyengének éreztem magam.
Megittam az utolsó korty vizemet, kajám sem volt, lelkesedésem pedig végképp elszállt mikor azokra a bizonyos krákogó hangokra lettem figyelmes a hátam mögül.
Egy kisebb élőhalott osztag közeledett felém, ezért kénytelen voltam futásba kezdeni.
Hogy én mennyire imádom a reggeli meglepetéseket...

Eleinte futottam az életemért, utána rájöttem, hogy az gyakorlatilag nincs, ezért sportszerűre fogtam a dolgot. A gáz csak az, hogy víz gyanánt, legalább harmincöt fokban, esélyesnek éreztem az idő előtti elpatkolást részemről. Bár abban erősen kételkedtem. Úgy gondoltam: ha már ennyi ideig képes voltam túlélni, nyugodtan elmondhatom magamról, hogy kilenc élettel rendelkezek.

Lassan abbahagytam a futást és csak sétáltam az út szélén. Ahogy a levegővételem egyenletessé vált, elcsendült körülöttem minden. Hallottam a madarak csicsergését.
Ha lenne egy nyilam, és a használatára is képes lennék volna, olyan finom madárhusit zabálhatnék.
Ahogy a kajáról álmodoztam, észbe kaptam, és megálltam egy pillanatra. Ahol vannak madarak, ott kell lenni fészeknek is. Abban pedig ha szerencsém van, találok tojást.

Bementem az erdőbe, és elkezdtem vizsgálni a fákat. Feltűnt néhány jelzés rajtuk, de nem különösebben foglalkoztam vele.
Sehol sem találtam egy nyamvadt fészket sem, viszont rábukkantam egy kígyóra.
Sosem voltam jó biológiából, ezért nemigazán tudtam felismerni hogy mérgező-e valami, vagy sem. Addig a sors kedvezett nekem ha bogyókról meg gombákról volt szó, reméltem nem halok bele, ha nem sikerül elkapnom azt a kígyót.

Hát nem is került a tulajdonaim közé az a kiszemelt zsákmány sem.
Nem vagyok formában.

Tovább kerestem a fészkeket, aztán végre találtam is egyet, ami üres volt. Egy kis szitkozódás után csalódottan ültem le az egyik fa tövébe. Elővettem a hátizsákom, hátha találok benne véletlenül valami rejtett ételt. Hajlamos vagyok rá, hogy előre elrejtsek valamit saját magam elől. Gyakorlatilag olyan, mint amikor régen eldugtam a szüleim elől a csokikat, hogy azt higgyék végre egészségesen étkezek.

De nem. A kis sálon kívül semmi sem volt benne. Törni kezdtem a fejem, mivel mégsem ülhettem ott, várva a halált.

Végül arra jutottam, megyek amíg a lábam bírja, aztán majd lesz valami.

Ha itt nem is, majd két kilométerrel arrébb meghalhatok. Csak pozitívan!

Ez lenne az első rész, remélem valamennyire elnyerte a tetszéseteket:)
Igazából itt még nem nagyon történt semmi érdekes, többnyire csak Carl megszokott mindennapjairól írtam, de be kell vallanom, hogy már most imádom ezt írni:D A következő részekben több minden kiderül majd róla, és hogy mi is történt vele konkrétan.
Szóval ha valamennyire tetszett, és szeretnétek ha folytatnám kérlek küldjetek egy kis biztatást vote, vagy komment formájában:)

xoxo


No love between us || Carl GrimesWhere stories live. Discover now