No love between us || Carl Grimes

01. | 30.

.:V i c t o r:.

Natalie és én a kapu előtt található placcon ütöttük el az időt. Amióta kikerültünk a gyengélkedőről, Miranda által tanácsolt gyakorlatokkal bíbelődünk, amik elvileg elősegítik a gyógyulást. Én személy szerint legszívesebben folytattam volna, a mindennapjaimhoz nélkülözhetetlen kóborlok öldösését, hogy enyhítsek az adrenalinhoz fűződő elvonási tüneteimen, de -Natalie-nak köszönhetően-, senkinek sincs szüksége egy gyógyulófélben lévő teherre, így nincs mit tennem.

Attól függetlenül, hogy hosszan tartó fájdalommal és unalommal átkozott meg, Natalie egész jó társaságnak bizonyul. Valamiért sosem tekintettem rá rossz emberként, még abban a pillanatban sem, amikor rám lőtt, hiszen csak elővigyázatos volt.

Ő sem volt tartózkodó egy pillanatig sem, szinte az egész élettörténetéről beszámolt nekem, amíg odabent betegeskedtünk. Köztük mesélt a katona nagyapjáról, és a barátjáról, akikkel túlélt egy darabig. Az utóbbin igencsak meg is lepődtem, tekintve hogy a barátja huszonkét éves volt, Natalie pedig tizenhat, sőt, elmondása szerint ő volt a nagyapjának az élettársának a drogdílere.

Natalie-nak aztán van előtörténete, amit azóta mesél nekem, hogy kinyitottam a szememet a kórházi ágyon.

De ha már itt tartunk, annyira belefeledkeztem a napokig tartó csevejünkbe, hogy eddig még egyszer sem szántam rá magam, hogy visszamenjek a hátitáskámért, amit gondosan elrejtettem a gyengélkedőben.

- Nat, el kell mennem valamiért. Sürgős. - amint kimondtam, már meg is indultam, nehogy megint elfelejtsem mit is akartam. - Várj meg itt, egy perc és jövök.

Natalie csak bólogatott, és leült a betonra. A távolból még láttam, ahogy Jane és Carl csatlakoznak hozzá.

Elmosolyodtam.

Aranyos dolog Jane-től, hogy foglalkozik vele, pedig az elején eléggé utálta őt. Mondjuk azt is kizárólag miattam tette. Majd mikor közöltem vele, hogy minden rendben, a kedvemért ő is szemet hunyt a történtek felett. Egy igaz barát.

Befordultam az egyik épületnél, így végleg eltűntek a látóteremből. Sietősebbre vettem a dolgot, mintha attól tartanék, hogy valaki -ha eddig nem tette volna- ellopja a táskát.

Az utolsó lépteimet szó szerint futva tettem meg, beléptem az ajtón, és a régi ágyamhoz szaladtam. A hátitáskának, az az melletti komódban kéne várnia a sorát.

Nem emlékeztem melyik fiókba is gyűrtem bele, így mindet fel kellet nyitnom. Végül rábukkantam, a legalsóban. Gyorsan az ágyra hajítottam, elhúztam a cipzárt, hogy ellenőrizzem, nem-e hiányzik belőle bármi. Mindent úgy találtam benne, ahogy hagytam, és mikor a táska különlegesebb részére érkeztem, nagy levegőt kellett vennem.

Az egész hűhó a hátitáskám körül azért volt, mert ebben tárolom a bátyámtól megmaradt egyetlen holmit, ami egy egyszerű, vörös színű kendő. Brian elég sűrűn hordta magánál.

Ez a kis kopott rongydarab segít engem az életben maradásban. Ha ránézek, előjön minden elfojtott harag, fájdalom, félelem, amit a rusnya világ iránt kellene mindig éreznem.

De az, akire a világon mindennél dühösebb vagyok, az a Vezető. Ő rángatta maga mellé Briant, és biztos vagyok benne, hogy miatta is halt meg, ha már eltitkolja előlünk. Viszont nem léphetek semmit, a családom, és Jane miatt. Ő mindig mondta, hogy maradjak távol ettől az egésztől, és habár sosem mondta el miért, én bízok benne, és teszem amit kér.

Kivettem tehát a kendőt a helyéről, és hosszasan elidőzött rajta a tekintetem. Attól tartok, soha az életben nem fogom felfogni azt, ami vele történt.