No love between us || Carl Grimes

01. | 28.

.:C a r l:.

Csak feküdtem ott, a csatatérhez hasonló feldúlt ágyon. Néztem az alvó, teljes egészében meztelen barátnőmet. Szokásához híven lerúgta magáról a takaróját, szóval duplán mázlistának éreztem magamat.

Jane egyik lába a csípőmre tekeredett, kezének helyét folyamatosan váltogatta, a hasam és az arcom között. Az éjszaka azon csekély részéből, amit alvással töltöttünk el, legalább ötször orrba vágott, és kimondhatatlan területeken rúgott belém.

Hajlandó voltam szemet hunyni mindezek felett, tekintve az esténk másik felére, amit igencsak jónak mondható célokra használtunk fel.

Na igen, ami azt illeti, négyszer egymás után megtettük, amit meg kellet tennünk, és minden alkalommal legalább háromszor csúcsra jutottam. Jane-nek szerencsére nem tűnt fel, hogy időnként szembenéztem a korai magömlésnek nevezett ciki problémámmal. Vagy legalábbis, nem szánt neki különösebb figyelmet.

Eleinte mindig az volt a legnagyobb félelmem, hogy esetleg a nagy izgalomban rossz lyukba tévedek, de sikerült ezt elkerülnöm. Nagyjából.

Jane az mindent tökéletesen csinált, bár kétlem, hogy szemet szúrt volna, ha valamit elront. Még a hibázást is túl jól viszi véghez.

Mondhatni mindketten meglepően hamar túlléptünk a kezdeti botladozásainkon, leszámítva néhány apró dolgot, amin még nekem nem ártana csiszolni.

Tömören fogalmazva, kicseszett jók voltunk.

Szóval, minden okom megvan arra, hogy boldog legyek. Teljesen boldog. Biztonságban vagyok, tegnap meglepetés buliban volt részem, a világ legszebb teremtése fekszik mellettem, akit mostmár tényleg minden értelemben a magaménak tudhatok. Van hová tartoznom, és van miért élnem.

Valami mégsem stimmel.

Erősen próbálkozok nem gondolni a rossz dolgokra, legalább addig, amíg Jane velem van.

Képtelen vagyok elterelni a gondolataimat arról, ahogy tegnap belelendítettem a baltát annak a hazug srácnak a fejébe. Talán nem kellet volna megölnöm. Én nem láttam, mit csinált, de a többiek parancsára végeztem vele. Azt hittem, könnyebb lesz majd kioltani az életét egy olyan embernek, akit alig pár percre láttam még elevenében. Ennek dacára kísért engem, és nem tudok rájönni, miért. Hisz az ma már természetes, hogy mindenki megöli azt, aki az útjába kerül. Csakhogy én ezt még mindig nem tudtam megszokni.

Túl nehéz ignorálni azt a rengeteg szarságot a fejemben. Talán velem van a baj. Nem vagyok elég kemény. Félek, hogy egy nap besokallok. Elegem lesz abból, hogy a világon több a kimúlt teremtés, mint az élő. Félek, hogy egyik reggel úgy ébredek, hogy Jane már nem lesz mellettem. Hogy egy nap ismét magamra maradok, és elveszítem őt is, ahogyan elveszítettem a családomat is. Újfent átélem, azokat az üres, véres napokat, ahol már csak az élelem megszerzése a fő célom, nem tudok másra gondolni, és csak a kóborlókkal beszélek, azokhoz is üvöltözve. Megint abban a hitben kelnék fel reggel, és feküdnék le este, hogy én vagyok az egyetlen megmaradt élő egyed az egész kibaszott földkerekségen. Még a halálra sem lennék elég elszánt, csak várnám, hogy valamelyik rusnya sebem a sok közül elfertőződjön, és végre én is kipróbálhassam, milyen a másik oldalon. A másik oldalon, ahol a hörgő bicegő húsfoszlányok csattogtatják a fogukat, akik csak enni képesek, céltalanul lézengeni, és krákogni a levegőbe. Nem sokban különbözne az az életmód attól, amit én űztem három évig.

Jane az, akinek látványa, a puszta jelenlétének érzete képes megnyugtatni, és elterelni figyelmemet a goromba merengéseimről. Ő az, aki egyszerre ránt vissza a valóságba, és repít egy képzeletbeli univerzumba, ha feltűnik a láthatáron. Ha velem van, képes vagyok szeretni az apokalipsztikus, reményvesztett világunkat, a sok szennyével együtt. Nem lennénk egymáséi, hogyha a világvége össze nem hozott volna minket. De előbb vagy utóbb, szét is fog választani. Ha pedig ő nincs, én nem vagyok más, csak egy névtelen, halálra ítélt szörnyeteg.