No love between us || Carl Grimes

02. | 01.

.:C a r l:.

A szobám fehér falát pásztázva, elgondolkodtam az életemen. Újra azzal az üres érzéssel a lelkemben keltem fel, és féltem, hogy ez most már örökké így is marad.

Kétség sem fér hozzá, hogy üres voltam. Nem éreztem magam egy egész embernek, de még csak félembernek sem. Mintha nem önmagam lennék, mintha hiányozna a másik, kiegészítő felem. Az a dolog belőlem, az éreztette velem, hogy tényleg létezem. 

A szívem dobogott, de hangjai elhalkultak. Úgy éreztem magam, mint egy színe vesztett szivárvány, amin mindenki csodálkozik, de mégsem értik, és próbálnak rá magyarázatot találni.

Ez voltam én, a robbanás pillanatától kezdve. Egy szürke, sötét folt az égen, melynek nem kéne ott lennie.

Nehezen találtam a helyem. Egy otthonnak nevezett gyönyörű házban voltam, a családom vett körül, korombeliek keresték a társaságom... de valahogy, mégsem éreztem magam ott.

...

Meguntam a hosszú percekre nyúló egyetlen pontba bámulást, lomha mozdulatokkal átfeküdtem az oldalamra az ágyamon, szembe az éjjeliszekrényen lévő működő, digitális órával. Egy hete már, hogy minden reggel meglepődök a szerkentyűt látván, és még a hideg is kirázott, hogy kezdtem természetesnek vélni.

Az óra fél nyolcat mutatott, és én csak néztem, egészen addig, míg a harmincas számból negyven nem lett. Ekkor behunytam a szemeimet, hogy erőt vehessek a felkeléshez, ugyanis hívott a kötelesség. És a kötelesség alatt azt értem, hogy az iskola.

Igen. Ez volt az harmadik olyan dolog, amitől csaknem a rívógörcs jött rám, amikor az egyik korombeli lány beszámolt róla. Nem is azért, mert utáltam az iskolát, sőt, hiányzott is. De már régen elfogadtam, hogy valószínűleg sose kerülök vissza az iskolapadba, a matekfeladatlapok fölé, japán nyelvi órán érezve magam. Majdnem sírtam, mert az itt lévő gyerekek egyharmadának egy percre sem ért véget az iskola, miután kitört a fénysebességgel terjedő "megdöglessz oszt visszajössz" dolog. Annyira elképzelhetetlen volt számomra, hogy egyesek oly nagy nyugodtsággal folytatták a mindennapjaikat, mikor én éveken át csak a veszteségeim megemésztésére törekedtem. 

És ez rosszul esett.

Hangokra lettem figyelmes a csukott ajtómon kívülről, amik újra szemeim kinyitására késztettek. Tudtam, hogy valószínűleg az apám és Michonne az, ugyanis rájuk is vár a munka, amit Deanna szánt nekik.

Újra rálestem az órára. Már kerek nyolcat mutatott. Kigúvadt (nem vagyok biztos benne, hogy létezik-e ilyen szó lmao) szemekkel lerántottam magamról a takarót, és kiugrottam az ágyból. A suli fél kilenckor kezdődik, és nem akartam elkésni az első napomról.

Na várjunk, mi a fasz? Miért is érdekel?

Lenyugtattam magam azzal, hogy valójában nemigen van jelentősége, hogy beérek-e, elkészülök-e, vagy egyáltalán elmegyek-e. Nem változtatott a tényen, hogy én, aki hónapok óta még csak tollat se tartottam a kezemben, -de ha volt is ilyenről szó, az a toll is egy kóborló szemében végezte-, hirtelen gondolok egyet, és a néhai középiskoláknak megfelelő oktatási szinten lévő, alig tíz diákkal rendelkező, eredetileg óvodaként szolgáló iskolaépületbe szándékozok tenni a lábam, amin a cipőből mellesleg két mosás után sem jött ki az a rengeteg vér, ami rákerült...

Ráérősre fogtam tehát mozdulataimat, miközben a fejemben csak úgy özönlöttek az értelmetlen gondolatok. Elidőztem a ruhásszekrényem előtt, azt a két darab ruhát vizslatva, amit magaménak tudhatok. Lassan eszembe is jutott, miért szobrozok félig a szekrénybe dőlve, és ruháimat kezembe gyűrve bevánszorogtam a fürdőszobába.