No love between us || Carl Grimes

02. | 00.

.:C a r l:.

Mégis hogyan kéne éreznem?

Mindazok után, amit elszenvedtem. Túl a fájdalmon, félelmen, kétségbeesésen, örömökön, kudarcaimon. Látván borzalmak tömkelegét, hozzám hasonló emberi lények szörnyű veszteségeit.

Újra kellet kezdenem építeni önmagamat, azután a nap után. Végignéztem, ahogy a hely, ahol Jane-nek kellett volna lennie, és ahová a bátyja öngyilkos akcióba vetetve magát érte ment helyettem, porrá égett. A szemeim előtt, elporladt megannyi emlékem, amik az életben maradásban, és az emberiségem megtartásában segítettek. Minden odaveszett.

De mégis, mit kéne éreznem, ha percekkel később, csecsemői bőgésem már a boldogsággal kapcsolódott össze? Hiszen rám talált. Az apám, mindvégig keresett, és megtalált. Megvolt az a pillanatunk, amit minden éjjel magam elé képzeltem, amióta csak elváltunk. Annyi mindent kiereszthettem magamból, és az egyik űr a mellkasomban megszűnt tátongni, de mégis, valahogy, kialakult egy másik. Egy nagyobb.

Most pedig itt vagyok. Egy csillogó-villogó, álombeli családi ház mézszínű szófáján ülve, a fejemből kinézve hallgatom, ahogy a konyhában valaki lelkesen sütkérezik. Tettetett mosollyal az arcomon, a halottnak hitt húgom felbukkanását várom, hogy megmutassa nekem nemrég készített rajzát rólam, és a szintén eltávozottnak gondolt apámról...

Hihetetlen. Minden. Nem fulladok meg a felszálló porrétegben, mihelyst megmoccanok a kanapén. Nem rémülök halálra minden apró nesztől, és kezdek el kalimpálni a hozzám legközelebb lévő tárggyal, megrettentve a nagy büdös semmit körülöttem. Ami azt illeti, egyáltalán nem is félek.

És ez megrémiszt.

Mintha idő utaztunk volna, sőt, mintha dimenziót váltottam volna. Amikor kinézek az ablakon, nem az öt méteres gazok között botladozó kóborlókat látok, hanem embereket. Húsvér, egyszerű embereket, ápolt hajjal, fegyver nélkül, méretükhöz passzoló ruhában. Boldog gyerekek labdáznak a kövesút szélén, a házunk előtt. Egy őszhajú, favágó stílusban öltözött idős bácsi a tóban horgászik, mögötte a felesége és a gyerekei kempingeztek a pázsiton. Hihetetlen.

Ahogy az ember beteszi a lábát Alexandriába, azon nyomban összezavarodik. Minden túl szép, hogy igaz legyen, és túl igaz, hogy szép legyen. Úgy látszik, a civilizáció összes megmaradt gyönyörűsége e falak mögé lett betömörítve, ahol mindent rózsaszín homály fed. Amikor belépsz ide, nem hallod a külvilág sikítását, s a véres emlékeid már csak filmből látott jeleneteknek felelnek meg. Oly nagy a kísértés, hogy ellazulj, és elhidd, hogy itt nyugtodra találtál.

De én nem akarok ellazulni. Nem akarok felejteni, bármennyire is fáj emlékezni egynémely történésre. Ha felejtek, elgyengülök, és onnantól kezdve már semmi sem buzdítana a tovább küzdésre, és újra abban a monoton ide-oda bóklászásban találnám magam, ahonnan indultam. Azt pedig nem engedhetem meg magamnak, hiszen még mindig van miért harcolnom.

Kaptam egy újabb esélyt. Esélyt, hogy jobb testvér, és fiú lehessek, s tartok tőle, hogy lesz még alkalmam bizonyítani.

●●●

heyyy guys 
Ez itt most egy kis röpke lepkefingnyi "bevezetés" lett volna az új évadunkba. Igen tudom, hogy az első évadnál ez kimaradt, de ezúttal szükségesnek éreztem írni egy ilyet. 
Igazából egy ideje megírtam már ezt, de hezitáltam, hogy egyáltalán szükséges lenne-e közzétennem. Végül arra jutottam, megírom még mellé az első részt, és azzal együtt teszem ki. 
Az első résznek még van egy icipici híja, de mivel én már belebetegedtem a gyászos hangulatba, gondoltam megpróbállak titeket (és magamat is) feldobni valamennyire ezzel a kis semmiséggel:)

♡love you all♡

xoxo

ui.: remélem, nem csak én sírok még mindig, ha a 7. évad premierje jut az eszembe.😔/Más se jár a fejemben./