The Mask - (H.S) ▾Befejezett▾

16.-Let me love you!

Felpattantam, megfogtam a tárgyakat visszatettem a helyükre, a használt dolgokat és a töltényt a kukába dobtam. Nem mertem megállni, hisz tudtam, akkor kérdezősködni kezdenék, de... de nem álltam készen a válaszokra.

Nem lettem volna képes meghallgatni, hisz az is épp elég volt, hogy egy golyót kellett kiszednem az oldalából. Akkor most mit vár? Nem fogok a nyakába ugrani, és eltekinteni minden felett, hisz tudom, hogy hazudott. Kusza gondolatok cikáztak fejemben, és annyi elferdített dolog jutott az eszembe, hogy meg sem tudtam volna számolni őket.

-Megállnál egy pillanatra?-fogta meg karom, mikor a lépcsőn készültem volna felmenni.

Arcára néztem, és megráztam a fejem majd emelet helyett, a konyha felé mentem, ahol engedtem egy pohár vizet, és lassú kortyokkal megittam azt. Le kellett nyugtatnom magam, hisz úgy éreztem bármelyik pillanatban robbanhatok. Harry az ajtófélfának dőlve figyelt rám.

-Mondj már valamit! Megőrjít hogy egy szót sem szólsz!-hangja furcsa volt, és bátortalan.

-Mert attól félek, ha belekezdenék akkor kiborulnék és...-támaszkodtam a pultnak, és lehajtottam a fejem-...és azt egyikünk sem szeretné.-válaszoltam halkan.

-Rendben, ha te nem akarsz beszélni erről, akkor majd én.-vette át a szót. Féltem mondandójától,és attól, hogy amit megtudok, rengeteg gonddal fog járni-Emlékszel arra a zöldszemű, abnormálisan nagy farkasra, aki pár hónappal ezelőtt rád támadt az éjszaka közepén?-kérdezte, bennem pedig megállt az ütő-És arra, hogy furcsa helyzetekben bukkant fel, akkor, mikor nem is gondoltad volna? Vagy arra, mikor olyan dolgokat tudtam meg, amiket a testvérpáron kívül senki nem tudott? Arra, hogy olyan erővel győztem le Adrewet, amit eddig senki nem produkált?...-folytatta volna, de képtelen voltam hallgatni a vádló, még is teljesen igaz mondatait.

-Mit akarsz ezzel kicsalni belőlem?-tártam szét karjaimat idegesen.

-Sosem akartál rájönni arra, hogy az a farkas miért volt folyton a közeledben? Arra, hogy én miért voltam a közeledben?-lépett közelebb-Sosem gondolkodtál azon, hogy miért tudtam meg, hogy a szüleid bántalmaznak?-közeledett-Vagy arra, hogy a farkas miért nem ölt meg titeket, mikor Louis-val és Dawn-al meg akartátok találni?-szorított a pulthoz-Esetleg nem foglalkoztat, hogy miért bizsereg a tarkód mindkettőnk közelében?-nézett szemeimbe.

Érthető okokat sorolt fel. Érthető, hisz ezekre már gondoltam, de sosem jutottam a végükre. Nem, hisz akkor mindig jött valami más, valami, ami elterelte azokról a figyelmem. De most, hogy végiggondoltam mindent amit felsorolt a sok közül, csak egyre tudtam gondolni. Egy olyan dologra, amire épeszű ember nem is vett volna figyelembe. Minden eseményt végigpörgettem a fejemben. Mindegyiket...

-Mond ki Rose.-szólt mély, rekedtes hangján.

-A farkas és te... egy és ugyanaz a személy vagytok.-leheltem magam elé. Nem szólt semmit, csak bámult. Bámult, mintha meg akarná fejteni, hogy mire gondoltam. Bár... kételkedem abban, hogy nem volt olyan képessége.

Kitéptem magam kezei börtönéből és a nappali felé kezdtem el menekülni. Nem tőle, vagy Emeraldtól... sokkal inkább azoktól a dolgoktól, amik Őt azzá tették ami. Azoktól a dolgoktól, amik miatt ilyen veszélyes lett. Azoktól a dolgoktól amik... amik vonzottak hozzá.

-Miért nem mondtad el?!-kezdtem el kiabálni-Vagy miért nem volt benned annyi, hogy ne közelíts felém?!-szívem ezer apró darabra akart szakadni, mikor arra gondoltam, így még kevesebb volt annak az esélye, hogy valaha is megszeressen. Míg én kiabáltam, addig Ő csak állt ott, és bámult. Csendes volt, nem szólt fennhangon vagy akart bántani.

-Most azt hiszed mindvégig hazudtam neked, igaz?-kérdezte, de akkor sem nézett fel rám. Nem tudtam mit is higgyek abban a pillanatban. Ez... ez nem egy olyan szokványos eset, mint mikor a szerelmedről kiderül hogy meleg. Nem. Ez... még csak nem is hasonlított rá.

-Nem tudom mit is hihetnék.-fogalmam sem volt, hogy holnap mi lesz. Csak azt tudtam, hogy aznap megfordult az életem. Igen. Száznyolcvan fokos fordulatot vett. Háttal álltam neki, és a hajamba túrtam. Képtelen voltam ép ésszel gondolkodni.

-Ismételd meg amit Dawnak mondtál.-szólalt meg hirtelen. Ahogy ezt meghallottam, pulzusom megnőtt, szívem pedig kihagyott pár ütemet.

-N... nem értem miről beszélsz.-hangom remegett, ahogy arra gondoltam, tudja mit mondtam. Féltem ettől az érzéstől. Attól, hogy elutasít.

-Hallottam Rose.-hangja sokkal közelebbről jött, így tudtam, hangtalanul közlekedett, és pontosan mögöttem volt-Csak ismételd meg.-kérte.

-Miért? -estem kétségbe-Hogy kinevess? Hogy elmond mindenkinek? Hogy kigúnyolj?-soroltam azt, ami eszembe jutott, és amitől tartottam.

-Egy opciót kihagytál.-szólalt meg fülem mellől. Beharaptam alsó ajkam.

-Azt, hogy fejvesztve menekülsz?-pillantottam el. Miért Ő kérdez ki, mikor nekem kéne lehordanom Őt? Miért nem tudom leordítani a fejét akkor mikor kellene?

-Csak mond ki.-hangja lágy volt, és simogatta érzékeim.

-Szeretlek.-mondtam halkan, és alig érthetően.

-Mond ki a szemembe nézve.-nem ért hozzám, de hangja közvetlenül mögülem jött. Megfordultam, és igazam is lett. Pontosan előttem állt, és szemeimbe nézett. Azonban én képtelen voltam ugyan ezt tenni, így elpillantottam. Tényleg ki kell mondanom? Még egyszer? Én már annak örültem, hogy nem rohant el, mikor először hallotta-Hallani szeretném Rose.-mondta ki.

-Szeretlek.-emeltem fel rá tekintetem. Azt hittem felnevet, és elmegy, de nem ez történt. Közelebb hajolt, kezét felvezette arcomhoz, és felemelte állam. Egyre közelebb ért hozzám, és mikor ajkaink súrolták egymást megszólalt.

-Szeretlek.-válaszolta, és valóban megcsókolt. Az első csókom volt. Az, amit neki adtam. Az, amit akkor kaptam, mikor ordítoznom kellett volna vele. De... de képtelen voltam másra figyelni, csak rá, puha ajkaira, és arra, amit mondott. Tényleg szeret? Tényleg... tényleg azt érzi amit én? Abban a pillanatban lepkét lehetett volna fogatni velem. Ha... ha biztosan szeret akkor... akkor felesleges volt a panaszkodásom Dawnka, hisz... Harry képes szeretni. Képes szeretni embereket. Képes szeretni engem.

Nyelve átcsúszott számba, és felfedezőútra indult. Fejét elfordította, így elmélyítve a csókot. Karjait derekamra tekerte, és annál fogva közelebb húzott magához. Kezeimet felvezettem csupasz felsőtestén, és beletúrtam hajába. Felmorrant, majd megmozdult, és felkapott ölébe, közben a falnak préselt. Felnyögtünk ahogy minden pontunk egymáshoz ért. Miután elváltunk, Harry mélyeket lélegezve bújt nyakamhoz.

-Most is igazat mondtam, úgy ahogy az összes többi esetben is.-nézett szemembe-Nem akarom hogy haragudj rám, vagy hogy azt hidd, hogy átvertelek...-tett le-...mert ez nem így van. Szeretlek érted? És nem lennék képes elviselni ha utálnál.

-Mit vársz tőlem, mit tegyek?-pillantottam szemeibe.

-Hagyd, hogy szeresselek.-simította meg arcom-Kérlek.-döntötte homlokát az enyémnek. Elmosolyodtam. A haragom, amit éreztem, egy pillanat alatt elmúlt, és helyét átvette a melegség, és a boldogság.

-Rendben.-mondtam, és nyaka köré fontam kezeim-Mutasd meg mit tudsz.-mosolyogtam. Felkuncogott, majd közelebb hajolva ismét ajkaimnak esett. Ám... ám nem gondoltam volna, hogy ennyi mindent rejt a farkaslét. Fogalmam sem volt, hogy ennyi mindenen fogunk keresztül menni, sőt... azt sem, hogy fogok még könnyeket hullatni... nem is keveset. De akkor nem érdekelt. Szerettem Őt, és csak boldog akartam lenni mellette...