The Mask - (H.S) ▾Befejezett▾

15.-Help me!

-Ez még nem jelent semmit.-rázta meg fejét-Lehet, hogy csak rossz napja volt.-szólt, és mellém telepedett. Megráztam a fejem.

-Nem láttad az arcát, mikor kimondta, hogy nem teheti.-néztem rá. Kezét vállamra tette, és megölelt-Miért érzem magam úgy, mint akit átvágtak, és hitegettek?-kérdeztem tőle, egyre elvékonyodó hangon.

-Mert fontos neked az a fiú.-mondta és láttam tekintetében az együttérzést. Dawnnak rengeteg pasi ügye volt, sőt, még egészen komoly kapcsolatokat is megélt.

-Nem.-szögeztem le-Nem lehet fontos számomra.-ingattam meg a fejem, és az égre néztem.

-Már miért ne lehetne?-kérdezte értetlenül.

-Hát épp ez az Dawn!-mondtam a kelleténél hangosabban-Mert Ő nem olyan pasi, aki képes lenne beleszeretni valakibe. Nem olyan, aki egy ember mellett képes lenne éveket maradni. Nem olyan... nem olyan aki képes lenne belém szeretni.-halkultam el a mondandóm végére, és ahogy ezeket a szavakat kiejtettem, csak akkor jöttem rá, hogy teljes mértékben igazam volt. Harry nem olyan, aki csak hopp, szeretni tudna valakit. Nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mit kellett volna tennem, vagy mit kellett volna éreznem.

-Mindenki képes szeretni Rose. Mindenki, még az is, akiről azt hiszed képtelen.-mondta, és tudtam hogy igaza van, még sem bírtam beismerni. Megráztam a fejem.

-Nem ismered Őt.-szóltam, miközben körmeimet kapargattam-Ő nem lenne képes beleszeretni egy olyan lányba mint én.-hangom halkan került a nagyvilágba, holott nem így akartam elintézni.

-Te szerelmes vagy.-szűrte le. Azonnal rá kaptam a tekintetem.

-Ne mond ezt!-ingattam meg fejem-Nem vagyok az.-kötöttem le. Elmosolyodott.

-De az vagy.-láttam megcsillanni a szemét-Az vagy, hisz itt sírsz, miközben egy ismeretlen fiúról beszélsz nekem. És közben csillog a szemed Rose. Nem csak a könnyektől, hanem attól is, hogy beszélsz róla. Nem tudom ki az, de meg kell neki köszönnöm neki, hogy így láthatlak téged. Boldogan, még akkor is, ha most úgy érzed minden összetört és minden ellened van. -mondta. Észre sem vettem, hogy némán sírtam. Erősnek akartam mutatkozni, holott ez cseppet sem jött össze-És le merném fogadni, hogy mikor a közeledben van, a szíved akkorákat dobban, hogy az hiszed, el akar menekülni. Hogy a pulzusod megnő, és menekülni akarsz. Menekülni, mert azt hiszed ez rossz dolog. Pedig nem. Nem az Rose. Csak meg kell tanulnod, mi elől fuss el, és mi elől ne.-mondta. Tudtam, hogy igaza volt, még sem bírtam igazat adni neki. Nem tudtam volna.

-És mi van ha az vagyok? Mi van, ha tényleg szerelmes vagyok? Min változtatna?-pillantottam rá. Nagy kék szemeit rám emelte, és elmosolyodott.

-Talán sokkal több mindenen mint hinnéd.-mondta lágyan. Magam elé bámultam. Lehet, hogy szerelmes vagyok. És? Harry akkor sem az belém, hiába próbálom bemesélni magamnak. Undorodik tőlem. Biztos vagyok benne, hogy a suliban csak szánalomból akart megcsókolni, de undorodik tőlem, így képtelen volt megtenni.

-Magamra tudnál hagyni?-kértem tőle. Bólintott egyet, és felállt, majd visszafelé kezdett el menni. Én pedig ottmaradtam, minden gondommal együtt a fa tövében...

Harry Styles~

A földön ülve hallgattam, magam elé bámulva, miközben Dawn lépéseire koncentráltam. Nem akartam, hogy meglásson, de mikor mellém ért, csak azt tudtam megtenni, hogy mutató ujjamat ajkaim elé emeltem, hogy egy szót se szóljon. Rose szavai csengtek fülemben, és nem tudtam hova tenni Őket. Egyszerűen csak... szerettem volna még több mindent tudni. Tudni arról, hogy mit gondolt. Hogy mit érzett.

-Sajnálom.-mondta Dawn, és elsétált. Már Ő is biztos volt abban, hogy rólam volt szó. Tudta, hogy Rose belém lett szerelmes. És azt is, hogy miért volt olyan furcsa mostanában. Azért, mert nem tudtam követni a szívem, hanem arra a hülye eszemre hagyatkoztam, és próbáltam minél távolabb kerülni Rosetól. Hát... most már sikerült.

Mikor nem láttam Dawn alakját, feltápászkodtam, és Rose felé vettem az irányt. Mikor a távolból megláttam, átváltoztam, és úgy indultam felé...

Rose Davis~

Gondolataimba merülve bámultam a lábaim, mikor motoszkálást hallottam magam mögül. Azt hittem, hogy Dawn jött vissza ezért megszólaltam.

-Nyugodtan menj el Dawn, jól vagyok.-szóltam.

Ám mikor egy hatalmas farkasalak lépett ki mellőlem egy kicsit megugrottam. Így, még magasabbnak tűnt, hogy én a földön ültem. Felém nézett, fejét lejjebb hajtotta, és igéző, rikító zöld szemeivel vizslatott. Kifújtam a bent tartott levegőt, és már sokkal nyugodtabban néztem Emeraldra.

-Megijesztettél.-szóltam, de fogalmam sem volt, hogy miért beszéltem egy farkashoz, de nem érdekelt. Láttam, mintha értette volna amit mondtam neki. Ám szemei csillogtak. Valami miatt szomorú volt, és el sem tudtam képzelni, miért volt ez. Közelebb lépett, és mellém feküdt, majd fejét lábamra hajtotta. A levegő a torkomba szorult, hisz egy vadállat feküdt a lábamon. Ami embereket ölt. Ami engem is meg akart ölni. De abban a pillanatban miért bíztam meg benne annyira, hogy közel engedjem magamhoz?

Bevallom féltem, de egyfajta megnyugvást is éreztem, ahogy ott volt velem. Tarkóm bizsergett, és ismét nem tudtam hova tenni ezt az érzést. Lassan felemeltem kezem, és bundájára simítottam. Egy furcsa kapcsolatot éreztem köztünk, még akkor is, ha ez lehetetlennek hatott. Sőt... lehetetlen is volt.

-Vigyázz!-ordított valaki. Túl gyorsan történt minden. Emerald felpattant, és a fegyvert tartó emberre vicsorgott, ám az, meghúzta a ravaszt, és meglőtte a farkast. Én is már talpon voltam, és a rohanó emberre néztem, utána pedig Emeraldra. Mi a... ? A farkas a földön feküdt, és nyüszített míg a férfi, (akit annyira nem is láttam) elrohan. Ki volt az? Miért lőtte meg Emeraldot? És miért nem maradt itt? Annyi kérdésem volt, de még is, Emerald felé vettem az irányt, és leguggoltam mellé.

-Ne!-motyogtam és megfogtam fejem. Bundájára simítottam kezem, ami véres volt, így bőröm is olyan lett. Bepánikoltam. Körülnéztem, hogy hátha megpillantom a férfit, de nem sikerült, így Emerald felé fordítottam fejem-M... mindjárt segítek.-szóltam. Felpattantam, és a házunk felé vettem az irányt-Maradj itt!-szóltam neki, és elrohantam. Azt hiszem sosem futottam még olyan gyorsan mint akkor. Vagy hatszáz métert sprinteltem hazáig, és csaptam ki az ajtót. Örültem annak, hogy nem voltak otthon a szüleim, és annak is, hogy nyitva volt a bejárati.

Amint a lakásba értem, egyből a lenti fürdőszoba felé igyekeztem, és kezdtem el kutatni a fiókokban, egy elsősegély doboz után. Kezem-lábam remegett, és egyre jobban pánikoltam. Rendesen féltem attól, hogy valami baja lesz Emeraldnak.

Ahogy megtaláltam a dobozkát, azzal kezdtem el visszafutni. Ahogy kinyitottam az ajtót, és rohantam volna le a tornácról valaki megfogta a bokám, így engem maradásra bírva. Ijedtemben elejtettem a dobozt, és ahogy megfordultam nem hittem a szememnek.

-Segíts!-mély rekedtes hanggal és elfehéredett arccal, oldalát szorongatva nézett vissza rám...