Végtelenségig | Taylor Caniff Fanfiction

10. "Tévedtem"

*Dia*

Ha meg lehetne váltani a világot egy „sajnálom"-mal, nem lenne kihívás az élet. Viszont olyanért küzdeni, amiben nem látsz reményt, - érthetetlen. Azt kívánom néha, hogy a világot csak fekete-fehérbe láthassam, olyankor minden szebbnek tűnne. Lehet, fordítva vagyok bekötve, mert mást felkavarna eme képek. Nem tudom, melyik utat válasszam továbbiakban.

Leparkoltunk a szállásunk előtt és félve mentem fel a szobámba, míg apám szidását hallgattam.

- Nem mész be addig, amíg édesanyáddal nem beszéltél! - állított meg.

- Remek. - motyogtam alig hallhatóan.

Nem elég, hogy apámnak kellett magyarázkodnom, most anyámnak meg öcsémnek is kell. Apropó ő, hogyan fog ezek után rám nézni? Már most érzem a haragját, vagy lehet, hogy ez még csak édesapámé? Kisebb fejmosás után elmehettem. Anyu inkább csak beszélt hozzám, minthogy kiabált volna, ami esélyt adott, hogy rendbe hozhassam. Azonban tudom, hogy azért tette csak, mert csalódott bennem. Még több gyűlölet fortyogott bennem magam iránt.
Halkan benyitottam a szobámba, ahol Elliot próbált aludni. Leültem az ágyának szélére és vártam, hogy ő szólaljon. Nem mertem beszélni. Egy szó nélkül kipattant az ágyból és a fürdőbe sietett, ahol magára zárta az ajtót, így meg sem próbáltam utána menni. Szégyelltem magam. Elkapott a gyomorideg, amikor ránéztem a telefonomra. Taylor még nem írt én meg nem merek. Viszont így nem haladok semerre sem. Bátran kezembe vettem a készüléket és sebesen gépeltem is be a számát.

- Nem. Én sajnálom. - csak ennyi tellett tőlem. Szánalmas.

- Hát ezt én is. Csak egy kérdés.

- Miért hazudtál? - tette fel a kérdést, amire én se tudtam a megfelelő választ.

- Mert tudtam, hogy nem engednék meg.

- Oh, de erre nem ez a megoldás. Elmondhattad volna legalább nekem.

- Van még valami, más is? Más titok?

- Mi? - értetlenkedtem.

- Te most komolyan egy hibámért azt hiszed, hogy végig hazudom az életemet.

- Akár. Na, térj rá a lényegre. - követelőzött.

- Milyen lényegre? Kettőnk közül te titkolsz még valamit.

- Szia.

- Hát persze, ilyenkor már nincs nagy szád, mikor neked kéne vallomást tenned. Mi volt az a csók?

- Nem jelent semmit.

- Ohh, hogy neked nem jelent semmit, akkor, szia. Viszont erre még kíváncsi lennék, hogy én állítólag mit titkolok még előled.

- Te és Blake?

Erre inkább már nem is válaszoltam, elöntött a düh, ezért letettem. De ő írta a rizsáit. Ha akkor nem hitte el nekem, hogy nem volt semmi, akkor most miért is tenné. Nem érdekelt, miért zúg még mindig a telefonom inkább félre raktam. Remek már Taylorral is összevesztem. Arcomat tenyerembe temettem, éreztem közel vagyok az első könnycsepp kieresztéséhez.

- Tudok valamiben segíteni? - kérdezte kijőve a fürdőből Elliot, hallani lehetett a hangján, hogy szomorú.

- El akarok innen tűnni most rögtön. - suttogtam.

- Ne aggódj ezen. Holnap úgyis indulunk reggel a késő délután helyett. - halkult el a végére. Tudtam, hogy miattam megyünk haza hamarabb.

- Úgy sajnálom. - ültem le mellé.

- Inkább hagyjuk és menjünk aludni. - finoman jelezte, hogy nem akar most a létezésemről se tudomást venni. Megértem. Nem válaszolva Taylor utóbbi üzeneteire írtam, hogy délelőtt ott leszek nála az otthagyott ruháimért. Ezután ledőltem ruhástul aludni, még takarózni sem takaróztam be. Valahogy most gyorsan elnyomott az álom.

Reggel anya kopogására keltem fel, egyből a fürdőbe vettem az irányt, hogy összekapjam magamat. A tegnap esti sminkemet nem mostam le, így az lett a vége, hogy a szemceruzám elkenődött. Sok törlőkendő elhasználása után végre lejött, bár még mindig úgy néztem ki, mint egy megnyúzott, szerencsétlen állat. Sőt mit bántom meg őket, annál is rosszabbul néztem ki. Az önértékelésem a béka feneke alatt van. Anyuval megbeszéltem, hogy el kéne ugranom a ruháimért. Azt mondta, hogy beszél apuval, aminek nagyon örültem, mert így nem nekem kellett vele egyeztetnem.

-Istenem, csak húzzunk el innen és felejtsem el ezt az egész ügyet. - sóhajtottam, majd öcsikémre néztem, aki szét volt esve.

Tudom, hogy bánja és haragszik rám, akármennyire nem mondja ezt el nekem. Viszont, ha úgy van, én elviszem, a fiúkhoz találkozni csak Taylort kerüljem el. Összepakoltunk mindent és indultunk is, mert apának vissza kell vinnie a kocsit időpontra. Nem nagyon egyeztettem tegnap, mikorra érek oda, mert tudom, hogy Elliot úgyis tartja mindegyik fiúval a kapcsolatot. Meg is láttam Cameront, Blaket, Jacobot, Huntert és Christ, akik leálltak öcsémmel csevegni. Én meg idegesen a kocsiban ülve a lábamat rázva vártam. Rossz szokásom, de ha egyszer beüt az ideg a végtagjaimba, nem tudom mit tenni. A visszapillantó tükörből láttam apám szúrós tekintetét, mire hátra néztem. Ott volt az a személy, akire én vártam. Kipattantam a kocsiból és gyorsan odaköszöntem a többieknek, de már siettem is tovább.

- Dia, szeretnék bocsánatot kérni a tegnapiért. - amint odaértem már a magyarázkodást kezdte.

- Neked is szép jó reggelt.-utaltam karikás szemeire.

- Szia. - köszönt lehajtott fejjel.

- Itt vannak a ruháid. - nyújtotta át a táskámat, amit el is vettem.

- Szia. - fordítottam hátat és visszaindultam a kocsihoz.

- Várj Dia. Fogunk még beszélni? - egy gúnyos vigyor ült ki ajkaimra, viszont nem néztem rá.

- Sajnálom. - sóhajtott egy nagyot.

- Hát ezt én is. - idéztem tegnap esti szavait, majd tovább mentem.

Visszaszállva a gépjárműbe kicsúszott a számon egy kérdés.

- Most örülsz? - néztem apámra, aki ha akkor nem rángat el, akkor meg tudtam volna magyaráznia dolgokat és most nem tartanék itt. Romokban.

Az autóvezetője nem törődött a kérdésemmel.

- Nadia most már viselkedj. - szólt rám anyu, tehát beburkoltam magam a saját világomba. Betettem a fülhallgatót és addig ki sem vettem, míg Nashville-be vissza nem értünk.

Visszagondoltam az első találkozásunkra, hogy akkor milyen volt, hogy tegnap milyen volt és ma. Egyszerűen, mintha nem egy személlyel beszélnék. Minden másodpercben más lesz. Vajon én is ilyen vagyok? Úgy bántam Taylorral, mintha én különb lennék tőle. Mintha én nem hazudtam volna, viszont ő kapott magyarázatot én meg nem. Csak fejmosást tőle is, akitől pont azt vártam, hogy ne csak a rosszat lássa bennem. Visszaidéztem azt a mondatát, ahol azt mondta ne aggódjak semmitől, mert ő megvéd, ekkor adhattam neki bizalmat. Valójában félreismerhettem őt? Miért vagyok könnyen átverhető? Miért akarom mégis rendbe hozni, ha ezt csinálta velem. Egyszerűbb lenne elfelejtenem őt és megoldódna az összes problémám. Gondolataimat a mellettem ülő utas zavarta meg, aki egy zsebkendőt adott. Észre sem vettem, hogy bőgök, elszégyelltem magam emiatt.

"-Biztos idiótának néz. - gondoltam magamban."

Amint arcomat szárazratöröltem kerestem egy vidámabb lejátszási listát, ami hátha ezt a sok negatívumotelüldözi belőlem. Ilyenkor mocskosnak érzem magamat. Mocskosnak azért, mertcsalódtak bennem, vagy én csalódtam másban? 

----------------------------------------------------------------------------------------------------

Szép estét/reggelt. Ki mikor olvassa az új részt.

Mivel sikeresen lebetegedtem, így hamarabb hoztam meg nektek a részt és a következő is hamarabb várható. ( a héten ? )

Legyetek rosszak. xx