Végtelenségig | Taylor Caniff Fanfiction

17. "Miértek"

*Dia*

Az órára nézve kikerekedtek a szemeim. Ebédidő előtt még vissza kellett volna érnem a szállásra, de már bőven mutatott az óra fél egyet. Taylornak szóltam és egyből mindent eldobva rohantunk ki az egyik ruhaboltból a kocsihoz.

- Ha szerencsénk van, akkor nem hagynak itt téged. - viccelődött.

- Viccelődj még kérlek. Nem is tudom, hogy a tanárok haragjától vagy a szüleimétől féljek jobban. - ültem be zaklatottan a kocsiba.

- Nyugi, visszaérünk időben, észre sem fogják venni, hogy eltűntél. Tabhita falaz neked úgyis nem? - tette kezeit combjaimra.

- De, csak haladjunk. - sürgettem a mellettem ülő nyugodt fiút, aki egyből a gázra lépett és majdnem neki hajtott az előtte lévő kocsinak.

Heves dudálásba kezdett a mellettünk haladó jármű. Egy idős férfi szólt ki belőle, hogy jó lenne, ha nem szórakoznánk. Taylor válaszul csak dudált és halkan szitkozódott, majd elhajtott gyorsan.

- Olyan bolond vagy. - ráztam meg a fejem.

- Miért? Ez Amerika, szabad ország. - üvöltött ki az ablakon.

- Nézd! - lépte át a sebességkorlátot a városban. Miután kiértünk onnan csak még gyorsabbra vette a sebességet.

Kezeimet idegesen ropogtattam, rossz tulajdonságom, hogy semmilyen esetben sem tudom csak úgy ellazítani magam. Ezt a mellettem a száguldozást élvező fiúnak feltűnt.

- Menj hátra és nyisd ki a tetőablakot. - nézett felém egy pillanatra, majd újra az útra.

- Mi? Miért? - kérdezgettem.

- Csak csináld. - mosolygott.

Megtettem, amit kért és éppen ültem volna vissza előre, mikor megállított mondandójával.

- Ideges vagy, ezért nyittattam ki az ablakot. Állj fel és nézz ki, szellőztesd ki a fejedet, engedd el magad.

Egy ideig haboztam, hogy vajon miért mond ilyeneket. Aztán a magamban vívott kettős személyiségi harcot feladtam és győzött a Taylor szavaira hallgatott felem. Szinte derekamig kint voltam a heves szél a sebesség miatt csak úgy lobogtatta a barna vasalt tincseimet. Fentről néztem az utat, amitől egy idő után golyóztak a szemeim. Élveztem a kilátást, a többi kocsinak zaját és a tőlünk jobbra fekvő csendes part kinézetét. Elbűvölő volt. Karjaimat széttártam, mint abban a Titanic nevezetű filmdrámában. Már csak az én Jackem hiányzott, azaz Taylor, de akkor senki nem vezetné, a járművet az meg nem lenne szabályszerű főleg úgy, hogy már számtalan közlekedési utasítást megszegtünk ma. Fejemet hátra hajtottam és hagytam, ahogyan a hűs levegő átjárja testem. A hideg futkosott rajtam, de a jól eső érzés miatt. Azt akartam, soha ne érjen véget. Ilyet mindig csak Taylornál érzek. Megnyugvást, életet és szabadságot. Már el is felejtettem egy időre, hogy miért is siettünk.

- Szabad vagyok. - kiáltottam tárt karokkal.

Kis idő után láttam, ahogyan a többi kocsi gyorsabban haladnak el mellettünk. A távolságot lassabban tettük meg. Visszaültem a gépjárműbe, gondosan visszazártam az ablakot, azután előre ültem.

- Miért lassítunk?

- Mert itt vagyunk. - biggyesztette le ajkait.

- Apropó hallottam jót mulattál ott fent. - nevetett, egy kicsit elvörösödtem, mert nem hittem volna, hogy ilyen hangos voltam.

A kocsival félre húzódott, majd mind a ketten kiszálltunk. Ezt a pillanatot nem vártam. A szívemben már most keletkezett egy nagy űr. A fiú odaállt elém, kezeinket összekulcsolta és csak néztük egymást. Semmit nem tudtam mondani, mert mit is mondhattam volna? Mindketten tudjuk jól, hogy mit érzünk egymás iránt és hogy most mi vár ránk. Távolság, fájdalmas távolság, amit csak az erős szerelem győz le. Talán így kell történnie. Talán az élet így akarja próbára tenni a kapcsolatunkat, számomra sokat jelent ez az elmúlt pár hónap, amikor megismerhettem és ezt egy kis távolság nem rombolhatja le. A kérdés, vajon Taylor is így gondolja? Fel akartam tenni a kérdést neki, de hamarabb szólalt meg.

- Én várok rád. - nézett a csodálatos barna szemeivel.

Ezek szerint megkaptam a kérdésemre a választ. Mindig tudja, mit mondjon, mintha a gondolataimban járna.

- Van nálam valami, ami már régóta kellhet. - tekintetem a szállás felé kaptam, aztán vissza rá és egy kérdő tekintettel találtam szembe magam.

- A pulóver, amit még a legelején hagytál nálam. Emlékszel?- idéztem fel.

- Nem, az nem kell. Maradjon nálad egy szép emléknek. - szökött arcára egy halvány édes mosoly. Az igazat megvallva nem is nagyon akartam odaadni, mert szinte már a részemmé vált.

- Akkor jó. - nevettem.

A pillanatot Taylor telefon csörgése szakította meg. Illedelmesen elnézést kért, utána arrébb állt, hogy lebeszéljen valamit. A reggelinél még elnéztem, de most olyan érzésem támadt, mintha valamit nem akarna elmondani. Megértem, hogy nem akar mindent az orromra kötni, de ez most nagyon furdalta a kíváncsiságom, hogy miért nem képes semmit mondani erről. Túlságosan megbíztam benne és nem láttam a fától az erdőt? Megpróbáltam nem a legrosszabbakra gondolni, de egyszerűen nem ment és nem is tudtam magam türtőztetni. Amikor abba maradt a telefonbeszélgetés kicsúszott belőlem egy kérdés.

- Valamit nem akarsz elmondani? - tettem csípőre kezeimet.

- Nem. Csak van egy fontos elintéznivalóm és el kell mennem. - húzta el a száját.

- Sajnálom. - suttogott.

- Nem akarlak feltartani, úgyhogy menj csak. - sóhajtottam egy nagyot.

- Te soha nem tartasz fel. Ne mondj ilyet, mindig te vagy nekem az első. - lépett közelebb.

E mondatára akaratlanul is elmosolyodtam, aztán megcsókolt. Azt akartam, hogy ne legyen vége ennek az egésznek, de egyszer csak jön valaki a hívásával és mindent elront. Mint mikor felépítesz egy szép homokvárat, aztán a szélcsend egyszerűen megszűnik körülötted és a közelgő vihar nagy hullámokat kreál, és azok elsodorják azt, amit te gondosan felépítettél.

- Oké. - küldtem felé egy nagy mosolyt.

A telefonjára pillantott ismét és sietősre vette a tempót. Beszállt autójába és visszahajtott az útra csak néztem, ahogyan egy utolsót pillant felém, azután elhajt. Még nagyobb űr keletkezett bennem, mint amennyit el tudtam volna képzelni és mindez olyan gyorsan történt. Csak álltam a parton, ahol ott hagyott. Nem tudtam eldönteni, hogy csalódott vagyok-e vagy dühös? Azt sem, hogy rá vagy az egész szituációra. Lehet, hogy én vagyok, a hibás csak nem veszem észre? Nem bízik bennem valami miatt? Taylor mondata hangzott a fejembe mindvégig, miszerint "Én várok rád".

-De vajon meddig? - suttogtam magam elé.

-----------------------------------------------------------------------------

Sziasztok bogyókák! ^^

Innen is szeretnék utólag boldog születésnapot kívánni az én napfényemnek, akiről ez a fanfic is szól. Tudom, már megint eltűntem, de egyszerűen ezt a részt ötödjére írtam újra, plussz még időhiányban is voltam. Nem akartam igénytelen részt kiadni és én így láttam megfelelően ezt a részt. Jelezzétek szavazzással, illetve kommenttel, hogy hogyan tetszett. Véleményeteket szívesen várom a Cameronos thrilleremre, ha valaki szereti a titokzatosabb történeteket. "My Fate" címmel van fent és ott is felhozom az elmaradásimat. *reklám vége*

Köszönöm, hogy végig olvastad. Szép vasárnapot és erőt mindenkinek a hétre. xx