Végtelenségig | Taylor Caniff Fanfiction

19. "Egyéni gond"

*Blake*

Akaratom ellenére is meghallottam, hogy miről beszélgetett Mrs.Allen és Dia mielőtt még beléptem volna a konyhába. Lassan az ajtófélfának támaszkodtam és úgy hallgatóztam tovább, viszont hallottam Dia édesanyjának a hangját egyre közelebbről, így amilyen gyorsan csak tudtam visszarohantam a többiekhez.

- Minden oké? - kérdezte Elliot, de mielőtt válaszolhattam volna Mrs.Allen kopogott, majd nyitott be.

- Kértek valami harapnivalót?

- Ne tessék fáradni, én hozok! - válaszoltam kicsit görcsösen.

Abban reménykedtem, hogy nem látott meg, és hogy a többiek meg nem kérdeznek rá, mi történt. Még én magam sem tudom. Újra a konyha felé vettem az irányt, de mikor odaértem megint megtorpantam. Hallottam, ahogyan felháborodva borul ki barátnőjének Nadia. Csendesen betopogtam, nehogy megzavarjam őt, de egyből le is zárta röviden a beszélgetést, amint megpillantott.

- Bocsi, nem akartam zavarni. - húztam el a szám.

- Nem zavarsz. - könyökölt le az asztalra.

A közöttünk keletkezett csend miatt zavarba estem és azt sem tudtam már, hogy miért is mentem ki oda. Látszódhatott is rajtam, hisz a velem szemben ülő lány megtörte a hallgatást.

- Los Angeles valami eszméletlen. - sóhajtott.

- Örülök, hogy élvezted. Elmeséled mi mindent csináltatok? - innentől belekezdett a megszakíthatatlan mondókájába.

Utána én is elmondtam, hogy milyen volt az első los angelesi utam. Együtt nevettünk a hasonló emlékeken. Egy jó ideje már ott ülhettem vele a konyhában. Egyszer csak Elliot lépett be hozzánk.

- Szóval itt bujkálsz ahelyett, hogy hoznál valami kaját. Ma már másodjára. - szólt közbe, mire Dia csak értetlenül nézett rám.

- Eltévedtem. - csúszott ki ez a hazugság leghamarabb a számon.

- Hogyan? Meg egyáltalán miért voltál rémült? - kérdezgetett a félig chipssel teli szájú fiú, míg a mellőlem egy személy csak vihogott.

- Elfelejtettem merre van és a másik irányba fordultam, ahol az ablakban megláttam a szomszédot és.. - itt elakadtam erre a fiú megmarkolta a teli tálat, legyintett egyet és elment.

Viszont a mondatomat nem tudtam sehogy sem befejezni, ezért csak Diára néztem, aki elég furcsa arcot vágott.

- Ne törődj a szomszéddal. Egy picit dilis és szeret magában beszélni. - ettől csak ledermedt az arcom.

- "Ekkora mákot." - gondoltam.

- Nem kell félni tőle, ő is ember. - fogta meg a jobb vállamat, amíg próbálta elfojtani a hangos nevetését.

- Tudom, de akkor is megijesztett. - itt nem bírta tovább és nevetett, bennem meg meghűlt a vér is.

- Bocsánat, de annyira vicces volt, ahogyan mondtad. Nem tudtam, hogy ilyen könnyen meg lehet téged ijeszteni. - törölt le egy könnycseppet a szeme alól.

- Engem nem lehet megrémiszteni könnyen, ezt kikérem magamnak.

- Igazán? Én most nem ezt láttam. - cukkolt jogosan, vagyis jogos lett volna, ha igaz lenne a történet.

Időközben megcsörrent a telefonja. Nem nagyon kötötte az orrom alá, hogy ki lehetett az, de tudtam, hogy Taylor. Meglátta a nevet, egyből kiszaladt egy csöndesebb és magányosabb helyre, ahol egyedül lehetett. Nem számoltam a perceket, hogy meddig cseveghetett, de abban biztos voltam, hogy már egy bő negyed órája mehetett el. Kíváncsiságból utána akartam menni, de éppen, hogy felálltam már jött is be. Csak némán fürkésztem, ahogyan idegesen levágja szinte elém a telefonkészülékét, utána megfordult és fel s alá járkált addig, míg kiöntötte nekem a lelkét.

-Nem hiszem el, még ő van megsértődve, hogy haragszom rá amiért a búcsúzás óta nem hívott. Én hiába hívtam cseszte felvenni a rohadt telefont. - végén felém fordult és elmotyogott egy sajnálomot és a szobájához vette az irányt.

- Semmi baj, megértem. - nyugtattam meg.

Egy ideig csak bámészkodtam előre a történtek miatt. Utána visszaindultam a többiekhez.

- Téged is látni. - ámuldozott Jacob.

- Fogd be! - szóltam rá jatékosan.

- Dia idegbeteg lett? - érdeklődött öccse iránta.

- Összevesztek Taylorral.

- Oh. - reagálta le ennyivel.

-Oh? Csak ennyit mondasz rá? - tátott szájjal álltam

- Miért mit csináljak? Talán legyek a párkapcsolati segédjük? Kösz nem. Nem az én dolgom, így nem szólok bele. - zárta le a témát, amin én még mindig kattogtam.

- Te mióta változtál meg ennyire? És a te? - vontam kérdőre a játékba belemerülő két srácot.

- Téged meg mióta érdekel így a nővérem?

- Ő a barátunk, ahogy Taylor is és te végig néznéd, ahogyan tönkreteszik egymást? - borultam ki.

- Akkor a meccs után felhívjuk őt, rendben? - dobta le a konzolt.

- Nem hiszlek el benneteket. - durcásan leültem egy fotelbe.

Egész este próbálkoztam az említett két veszekedő emberrel felvenni a kapcsolatot, de mindkettőjük ignorált. Nekem sem volt fogalmam arról, hogy miért foglalkoztat ez az egész ügy, de a barátaimról volt szó, így nem adtam fel. Bár jobban tettem volna. A telefonommal az ölemben aludtam és keltem is fel. Az ébredés oka a vihorászó Jacob volt, aki filccel teljesen összefirkálta az összes elérhető testrészemet.

- Irtó vicces vagy. - dörgöltem meg szemeimet.

- Tudom. - nevetett tovább.

Ahogy felkeltem eszembe jutott az ölembe nyugvó telefon, de már túl keső volt utána nyúlni. A földre esett, de csak imátkozni tudtam, hogy ne legyen semmi baja. Nem jött össze. Széttört az egész. Ennyit a csúcstechnológiáról.

- Szép munka már így korán reggel.

- Mondtam már tegnap is, hogy fogd be. Amúgyis, hol van?

- Diát zaklatja, mert Taylort nem tudjuk. Nem reagál semmire sem. - csodálkozott.

- Ez furcsa, nem?

- Nem így ismertem meg Tayt. - töprengtem el.

Nem sokkal később berontott a szobába Elliot. Először olyan gyorsan beszélt, hogy nem is értettük. Azután elismételte lassan és érthetően, de nem tudtam meg többet, mint amennyit eddig is tudtam. Összepakoltunk a rumlis szobában, mivel ma délután indulnék haza és Jacob is. Különben is Elliotnak sulija lesz holnap és csak erre a hétvégére jöttünk el. A nap folyamán úgy éreztem, mintha már nem is foglalkoztatna ez az ügy. A takarítással együtt nem maradhatott el egy vlog videó sem. Azt is felvették, ahogyan a filcces testrészeimmel kínlódok. Már vérvörösre dörgöltem a kezeimet, mire lejött. Még kimentünk egy videót forgatni az udvarra, amikor is beszaladtam a nappaliba pár könyvért csak a videó erejéig, ahol Nadia ledermedten állt és sírt. A lábai remegtek és a telefont szorosan a füléhez nyomta, de nem szólt bele semmit. Közelebb léptem, mikor megszólalt a készülékbe.

- Hol van most? - suttogta kétségbeesve.

----------------------------------------------------------------------------------------------------

Hali mindenki!:)

Tisztában vagyok vele, hogy késtem pár órát a résszel, de a tegnapi napom nem úgy sikerült ahogyan. Minden esetre itt van és én is itt vagyok. Visszatértem. Ismét. Egy picit féltem ezt a részt, mert nem gondoltam volna, hogy ilyet írok majd valaha is. Véleményt várok szívesen.

xoxo