Végtelenségig | Taylor Caniff Fanfiction

4."Nem hagyom annyiban"

*Dia*

Teljesen ledermedtem a nevem hallatára és csak ott álltunk a parton úgy, hogy Ő fogta a kezem. Szorításából kiszabadulva egyből fordultam az ellenkező irányba, de bele ütköztem valakibe.

- Hey, kislány vigyázz! - tette feje mellé két kezét egy viszonylag magas zöld szemű fiú.

- Colby! - szólt rá Taylor, akinek ezek szerint a neve a pulóveremen állt.

- Sajnálom, de csak az öcsémért jöttem. - mutattam felé.

Kínosan éreztem magam, főleg attól a fiútól, aki a nevemen szólított.

- Várj, Dia. Nem akartalak megijeszteni. Én vagyok, akitől kaptad a felsődet még egy hete. - szólított újra a nevemen, amitől kirázott a hideg.

Emlékszem rá, de megrémisztett. Tudom, hogy igazat mond.

- Bocsánat. Nekem mennem kell tényleg. - néztem felé bocsánatkérően, majd elindultam minél gyorsabban onnan.

Elliotra vártam még bő 5 percet, míg megadta az összes elérhetőségét ezeknek a fiúknak, de még annak a Taylor gyereknek is. Mi lesz ebből még? Próbáltam öcsém társaságában maradni, mert frusztrált, hogy állandóan nézett Taylor. Végre sikerült elrángatnom Elliotot, a köszönésnél inkább láthatatlanná akartam volna válni. Mindenki „sziázott" nekem, de Taylor persze, hogy a nevem szólított, amit néhány huhogó hang követett a többiektől. Tényleg kínosan éreztem magamat, egyszerűen a pillantásával zavarba hozott. Ijesztő, mondom én.

- Honnan ismere..?- meg se várva a kérdését.

- Inkább haladj előre és ne kérdezz ilyeneket többé! - utasítottam, talán eléggé durván.

Míg a hotelbe vissza nem értünk nem beszélt velem, sőt még anyáékhoz sem szólt. Beérve a szobánkba anyu még oda szólt, hogy fél hétkor vacsora. Látszólag úgy tettettünk, mint akiket érdekelne, de valójában egyikünk sem fogta fel. Nem érdekelt mennyi idő van addig, rávetődtem az ágyra. A fejemet a párnába dugva gondolkodtam a lent történt szituáción. Komolyan elmehetnék egy állatkertbe struccnak, oda való vagyok nem pedig ebbe az életformába. Nem értem magamat, miért viselkedtem ott lent, mint egy nyavalygó tini lány. Most itt hibáztatom magamat, mert ott lett volna az alkalmam beszélni Vele. Gondolataimat a magam melletti süppedés zavarta meg. Elliot volt az, tudom csak nem mert megszólalni.

- Ugye nem haragszol? - suttogott.

- Dehogy haragszom. Csak felejtsük el, oké? - fejem még mindig a párnámban volt.

Éreztem, hogy egy kicsi választ el a sírástól. Nem értem mi bajom. Nem értem magamat.

- Rendben. - váltott át vidám hangnembe.

Viszont egy nagy villámlástól összerezdült, amire még én is felkaptam a fejemet, még a sírhatnékom is elmúlt tőle.

- Ha ennyire félsz, akkor lehet, megengedem, hogy mellettem aludj. - kacsintott.

- Nem tudom ki szokott félni a viharoktól. - cukkoltam.

Vacsoráig elviccelődtünk egymáson, amitől jobb kedvem lett, majd lementünk enni. Igazából kicsit úgy érzem, mintha eljöttek volna a szüleim nyaralni mi meg csak úgy vagyunk álcának, hogy ez egy családi nyaralás, mert velünk nem is nagyon foglalkoznak. De nem is bánom legalább addig se szól be apám. Evés után visszamentem a szobámba lefürödni és az összes esti rutinomat megcsinálni. Már a fürdőből hallottam, hogy valakivel vagy inkább valakikkel beszélget Elliot. Kijöttem a fürdőből és csak akkor láttam, hogy videóhívásozik a laptopon.

- És itt van a nővérem, akivel láttatok. - fordítja felém a kamerát én meg automatikusan a fejemet takartam.

- Szia. - hangzott vagy öt felől a köszönés.

- Sziasztok. - integettem nekik, majd visszaraktam a fejem elé a kezemet. Akkor realizáltam, hogy Taylor is egyaránt ott ült a vonal túl oldalán. Valamiért egyből elpirultam, inkább befeküdtem az ágyba és egy fülhallgató és zene társaságában megnéztem az üzeneteimet. Nem akartam öcséméket zavarni a nagy chatelésben. A vihar ugyanúgy szólt kint, mint 2 órával ezelőtt, de ennek ellenére kimentem az erkélyre megnézni mi a helyzet. Valami eszméletlen milyen szép volt még így is a kilátás. A lehűlt levegő miatt perceken belül vissza is mentem, de az ajtóban megálltam.

- Elliot, ugye nem engem videózol most?

- Neeeem. - egészen rosszul tagadta.

Nem tud átverni.

- Mindig ilyen veled Elliot? - kérdezték nevetve.

- Mindig. - tettettem szomorúságot a kamerába.

- Ez nem igaz. - szól közbe az említett alany.

- Meg szoktad verni ugye?

- Mindig. - hevesen bólogattam, persze csak játékosan szoktunk nyúzni egymást.

- Ez sem igaz. - tagadta, erre én adtam neki egy enyhe tockost, amire a többiek nevettek.

Most így belegondolva egészen jól elvagyok velük én is. Azonban hívott barátnőm telefonon, akivel vagy egy óráig beszéltünk és én addig kint dekkoltam a lépcsőkön ülve. Mire visszatértem a szobámba öcsém már nyugodtan feküdt az ágyában, így megpróbáltam halkan a helyemre menni én is.

- Dia. - szólt öcsikém.

- Mondjad.

- Holnap találkozok a fiúkkal és te is jössz. - erre én nem tudtam mit mondani. 

- "Örülök, hogy helyettem és a szüleink helyett döntötted ezt el." - gondoltam magamban.

- Ezt mégis honnan veszed? Meg se beszélted anyával és apával.

- Tudom, de ki tudna ennek az arcnak ellenállni? - vette fel a cukipofa pozíciót.

- Jajj, te. Akkor holnap. - mosolyogtam és lekapcsoltam a lámpát.

Hallottam, hogy halkan éljenzett egyet, amin újra mosolyogtam. Filóztam a holnapon. Vártam is meg nem is. Ideges voltam, hogy újra láthatom. Nehezen aludtam el ismét, muszáj lesz elengedniük a szüleinknek minket. Bízom az öcsémben és nem hagyom annyiban.

-----------------------------------------------------------------------------------

Sziasztok! Elnézést, hogy megkésve tudtam csak hozni a részt, de nem voltam gépközelben az elmúlt 4 napban. De most már visszatértem jó sok ihlettel. Remélem tetszett a rész és ha igen, akkor jelezzétek:) 

További szép hétvégét. xx