Végtelenségig | Taylor Caniff Fanfiction

12. "Valamikor muszáj megbocsátani"

*Dia*

Ott állt előttem, viszont tekintetünk nem találkozott akkor még. A tanár összehívott mindenkit egy kis csoportba, akaratom ellenére is odapillantottam felé. Az egyik alkalomkor egymásra néztünk egyszerre, és így észrevett és amilyen gyorsan csak lehetett visszafordítottam előre az arcomat. Csoda, hogy a nyakam nem rándult meg ettől a mozdulattól. Tenyerem izzadni kezdett és szívverésem gyorsabb tempóra váltott. Nem hallottam miket beszél a tanár nekünk, én csak néztem előre. Hogy válthat ki ilyet belőlem csak felé néztem? Akárhányszor oldalra fordítottam a fejemet engem pásztázott. Kényelmetlenül éreztem magamat, amit barátnőm érzékelt. Finoman oldalba bökött majd motyogott. Azt se értettem jelen pillanatban, egyszerűen semmilyen akkori információ nem ragadt meg benne, ezért háromszor kellett elismételnie magát.

- Rosszul vagy? Olyan fehér vagy és remegsz.

- Csak maradj mellettem mindig, jó? - kicsit megrémisztettem ezzel a kijelentésemmel, de rábólintott.

A diáktömeg szétoszlott a feladatukra, mi meg ott álltunk tehetetlenül.

- Mivel önök nem figyeltek, így kettejüknek kell megoldaniuk a feladatokat. - közölte a fizikatanárom és nyomott a kezembe egy papírt rajta kérdésekkel.

Tabhita elolvasta az első kérdést és megindult, én meg frusztrálva lépdeltem utána. Nem voltam olyan állapotba, hogy egy kérdést is felfogjak. Az ugyanúgy megszeppent fiú még mindig csak nézett, próbáltam nem vele törődni és minden lépését követni.

-Pszt. Dia.-suttogta egy hang a nevemet, amitől kirázott a hideg.

Mikor megláttam, hogy Taylor az, akkor újra. Nem törődtem vele, viszont egy lépést sem tudtam tenni előre, mert meghallottam, mikor teljes nevemen szólított. Még soha nem szólított azon.

- Szia. - tettem karba kezemet, viszont nem fordultam felé, képtelen lettem volna azokba a szemekbe nézni.

- Sok ideig gondolkoztam, hogy mit tegyek..

- Térj a lényegre. - próbáltam flegma lenni vele. Egy kicsit már nekem is fájt, ahogyan ennyire lekezelően sikerült.

- Légy szíves ne légy ilyen. Nekem ez fáj. - magyarázatától felkaptam a vizet.

- Még hogy én ne legyek ilyen? Te hogy viselkedtél velem több, mint egy hónapja? Szerinted az nekem nem fájt? - próbáltam suttogva kiosztani, mert nem szerettem volna, ha mindenki minket nézne, de barátnőm felfigyelt ránk.

- Ohh, téged nem ismerlek. Tabhita.-mutatott a velem szembe lévő fiúra, majd nyújtotta jobb kezét ezzel megszakítva a kirohanásomat.

- Taylor. - ráztak kezet, mire én megforgattam a szemeimet.

- Nem lenne baj, ha elrabolnám egy kevés időre Dia-t? - ráztam a fejemet Tabhitának, bíztam benne, hogy megment, viszont ellentettje történt.

- Persze. Vidd csak, úgyse tudom most hasznát venni. - küldött felém egy bíztató mosolyt, amitől nem lett jobb semmi.

Mivel nem vagyok jártas ezen a hegyen, amire nagy nehezen felértem, ezért Taylorra hagyatkoztam. Lehet, megint megbánom, hogy adok neki egy esélyt ezzel, viszont elveszni nem akartam.

- Ha azon töprengsz, hogy eltévedünk, ezen ne aggódj. Milliószor voltam már itt. - mosolygott le rám, de én nem tudtam sehogy sem mosolyogni. Nem ment.

- Nagyszerű. Hova megyünk? - kérdeztem unottan.

- Mutatok egy helyet. - elkapott a déjá vu érzés, már egyszer eljátszotta ezt.