*Dia*
Taylor közelsége megbabonázott. Abban a pillanatban, mintha egy vattacukor világban jártam volna, ami baba rózsaszín és hasonló színekben pompázott. A mosolyt nem lehetett levakarni az arcomról és ezt a mellettem menetelő fiú is észre vette.
- Minek örülsz így ennyire? - villantotta meg oldal mosolyát.
- Tetszik ez a vakáció, pedig úgy indultam neki, hogy borzalmas lesz.
- Szóval nem itt élsz? - érdeklődött, közbe mutatta az utat.
- Nem, én Nashville-ben lakok. - közben észrevettem, hogy beszálltunk egy liftbe.
- Mikor kicsi voltam sokat jártam oda, de a legtöbb időmet inkább szülővárosomba, Indianaban töltöttem. Csak aztán.. - megállt Taylor a mondandója közben, ahogy a lift is a munkája közben.
Megálltunk. Beragadtunk a liftbe. Félek a kis helyeken és nagyon kevés választott el, hogy kiboruljak. De Taylor látta rajtam, tehát odalépett hozzám és átölelt.
- Ne aggódj, nem lesz semmi gond. Hívok valakit, hogy hozzon segítséget. - nyugtatott, viszont a szapora lélegzetvézeleimnek nem volt elég ez.
Most nem a közelsége okozta, hanem a bennem tomboló pánik.
- Taylor, elértél már valakit? - néztem fel rá a karjaiból, ugyanis még mindig ölelt, amitől kezdtem egy keveset oldódni.
Azonban szívem még mindig ki akart ugrani a helyéről csak akkor már nem tudtam, hogy a kellemetlen szituáció miatt vagy az ölelése miatt. Kevés párbeszéd után letette a telefont, majd rám nézett. Megijedtem, hisz elég komolynak tűnt a nézése.
- Ha minden jól megy akkor háromnegyed óra múlva kiszabadulunk innen.
- És a ha nem? - aggódtam.
A légzésem újra szaporábbra váltott.
- Ne gondolj erre! Itt vagyok és addig nem érhet baj. - emelte fel a fejemet, hogy szemembe tudjon nézni.
Viszont nem tudtam felvenni vele sokáig a szemkontaktust, ezért megint a földet kezdtem páztázni. Elkezdtem körbe-körbe járkálni a liftben, míg Taylor a sarokban a lift falának neki dőlve nyomkodta a telefonját. Hallottam, ahogyan elképesztő sebességgel gépel én meg közben leültem a vele szembe lévő sarokba. Csak néztem őt megint, mint mikor megláttam ma a szobában. Percek múlva a heves írás befejezódőtt és lezárta telefonját majd felnézett.
- Csak nem félsz idejönni? - mutatott maga mellé.
- Nem, tudod még nem nagyon ismerjük egymást és meghagyom a kellő távolságot. - tudom furcsa, hogy egyik pillanatban ölelkeztünk a másikban már másfél méteres távolságban beszéltem hozzá. Ilyen vagyok én.
- Akkor ismerjük meg egymást. - állt négykézlábra majd elindult felém. Nem tudta egyikőnk se nevetés nélkül hagyni.
- Ne nevess! Lusta vagyok felállni. - feküdt ki a padlóra, amint ideért.
- Nagy úr a lustaság. - néztem le hozzá.
- Igen. Most képzeld el, ha lépcsővel mentünk volna, akkor rég lent lennénk. Az én hibám. - nevetett.
- Ilyen a lusta emberek élete. Beszorulnak a liftbe, majd annak a padlóján fetrengenek. - helyeztem magam én is vízszintesbe.
Most ha valaki benyitna biztos hülyének nézene minket, ahogy két fiatal kölyök csak úgy fekszik bent.
- Szóval hol tartottál az életed kifejtésében? - néztem rá.
- Oh, persze. Ki is ment a fejemből. Tehát, hogy én Indyben nőttem fel csak.. - már megint megzavarták, pedig engem tényleg érdekelt.
YOU ARE READING
Végtelenségig | Taylor Caniff Fanfiction
Fanfiction"Hajnali vezetések, büntetések, élmények, barátok. Szomszédok felrázása, reggelig tartó bulik. Egy fiú, akiben megbízok. Érzelem, szerelem és vágy. A dolgok, amik nem voltak az életemben, míg be nem lépett Ő.."
