Végtelenségig | Taylor Caniff Fanfiction

18. "Félreértések

*Dia*

Soha nem éreztem még nagyobb ürességet. Amikor egy olyan személy lép ki az életünkből, aki számunkra sokat jelent, azzal nehezen birkózunk meg. Még ha tudod is, hogy szeret, akkor sem olyan, mintha azt az orrod előtt tenné. 3000 kilométer nagy táv, de megfogadtam magamnak, hogy számomra semmit nem fog jelenteni. Nagyot sóhajtva fordultam a hullámzó tenger felé és fürkésztem azt. Néztem, ahogyan a szörfösök milyen könnyen legyőzik a hatalmas hullámokat. Hisz nagy utat tettek meg azzal, hogy ne tűrje le őket a mélybe a tengernek harcosai.

- Meg kell mutatnom, hogy ez nekem is sikerülhet a mérföldekkel. - suttogtam magam elé.

Körül pásztáztam még egyszer a vízrengeteget, majd magabiztosan hátat fordítva indultam vissza a többiekhez. A szállást elhagyva úgy éreztem, mintha otthagynám az emlékeket.

- Nagyon jó volt itt lenni. Ha lesz alkalmunk még rá, biztos, hogy el kell jönnünk ide. Már csak miattad és Taylor miatt is. - mosolygott felém lelkesen Tabhita.

Jól esett nyugtatása. Beszálltunk mindannyian a buszba és a híres LAX repülőtér felé hajtottunk. Mindegyes kis négyzetmétert megnéztem az utakból, házakból. Csodálattal nézek Los Angelesre és abban a reményben, hogy nem most voltam itt utoljára. A gyönyörködésemet a telefonom rezgése szakította félbe. Hirtelen megörülte, mert úgy hittem Taylor dobott egy üzenetet, viszont ez a megérzés tévedett. Blake volt az, persze örültem neki, hogy nem felejtett el, de jobban örültem volna egy másik személynek. Elhessegettem ezeket a gondolatokat, mert Blake nagyon jó barát és hogyne örülnék neki.

" - Szóval, hogy tetszett Los Angeles? :) " - olvastam fel kérdését.

Elmosolyodtam üzenetén és azon is, hogy nem tudtam hol is kezdjem. A néhány napnak emlékeit csak úgy pörgettem a fejemben, mint ahogyan egy könyv lapjait szokás. Időközben megérkeztünk a célpontunkhoz, így a válasz írását későbbre hanyagoltam. Bejelentkeztük, azután együtt mi lányok még elszaladtunk a mosdóba. Természetesen senkinek sem kellett dolgot intéznie, hanem mindenki a haját és a sminkjét igazgatta. Míg vártam rájuk, addig kerestem a hátizsákomban a hordozhatótöltőmet. Mikor végre megtaláltam, akkor jöttem rá, hogy valami nem stimmel. Taylor felsője, amit idepakoltam be és nem a bőröndömbe, hogy amikor visszaadom neki, akkor ne kelljen a nagytáskát feltúrnom, az most nem volt a helyén. Idegesen fordítottam át az összes zsebet rajta, de nem találtam.

- Mit keresel? - kérdezték mellőlem, de nem nagyon figyeltem ki volt az.

- Egy felsőt. Itt kell lennie. - bújtam bele a táska aljáig.

- Nem lehet, hogy a nagy táskádban van?

- Nem. Tudom, hogy ide tettem. - vágtam rá egyből.

- Vissza kell mennem a szállásra. - szinte már a sírás szélén álltam.

Ekkor egy hang mondta be, hogy öt perc múlva indul a hármas pályáról a repülő a végleges úti célunk felé.

- Ne már. - rohantam ki kétségbeesetten a mellékhelyiségből, de Tabhita megállított.

- Dia, ez nem a tiéd? - nyújtott felém egy számomra ismerős darabot.

- De, nagyon köszönöm. Tudod, hogy sokat jelent nekem. - öleltem meg jó szorosan.

- Tudom, de legközelebb ügyelj arra, hogy ne az én cuccaimhoz pakolj, és azután ne játszd el a hattyúk halálát. - cukkolt.

- Jól van, na. Kicsit hiperaktív vagyok ma. - nevettem.

- Gyere, mert a végén tényleg itt maradunk és akkor beállhatunk majd tengerparton lakó hajléktalanokhoz, akik pár dollárért trükköket mutatnak be. - fogta meg kezemet.