No love between us || Carl Grimes

01. | 31.

Jason felvont szemöldökkel és karba tett kézzel várt az ajtó előtt, gondolom mindent hallott. Láttam az arcán, hogy nagyon be szeretne szólni valamivel. Szégyenkezve sóhajtottam.

 - Tudom, tudom, ne is mondj semmit. Szörnyűek vagyunk.

 Jason egyetértően bólogatott, mire megforgattam a szemeim. Mindketten elköszöntünk Carltól, majd kimentünk az épületből.

  - Csak nem bevetetted a "nincs több szex" átkot? - Jas amint kiértünk, csaknem megfulladt a röhögéstől.

Kezdtem megsajnálni Carlt. Mindketten rajta nevettünk egész úton.

Jason és én egy kis magánportyára indultunk, akárcsak régen. Carl otthon maradt, anyumnak segít valami szarral, mostanság sokszor elrabolja tőlem a fiút. A végén még féltékeny leszek.

  - Hu te lány, mikor volt utoljára, hogy egyedül jöttünk ki ide, csak mi ketten? - törölgette le a nevetéstől kicsordult könnyeit Jason.

  - Úgy félezer éve.

  - A srácod túl sokat lóg veled, már a nevedre sem emlékszem teljesen. - csóválta a fejét.

  - Nem telik el úgy nap, hogy ne kellene néznem az idióta fejedet, szóval befoghatod.

  - Juj felébresztettem a ""Janie"" vadmacskát. Lazíts, én bírom a palidat. - vigyorodott el - Ti lassan már rosszabbak lesztek mint mi Grace-szel. Minden úszik a nyálban, ahol ti megjelentek. - kacagott ismét.

  - Jaj fogd már be... - löktem meg a vállammal.

Kellemes csend ülepedett közénk, amit kihasználtam a természet hangjainak megfigyelésére. Azonban mint ahogy az várható volt, Jason véget vetett a jóleső némaságnak közöttünk.

  - Büszke vagyok rátok. - mosolygott le rám.

  - Miért?

  - Mert elég bátrak lettetek ahhoz, hogy merjétek szeretni egymást. Tudod, mindig is ez volt a legnehezebb.

  - Blah, na ki úszik a nyálban? - forgattam körbe szemeimet, és oldalba könyököltem.

Annak ellenére, hogy baromi erőltetettnek és sablonosnak is hangzott, igazából baromira megérintett az, amit az imént Jason mondott nekem. Csöpögős meg minden, de jól esett. A bátyám büszke rám, és ez rettentő sokat jelent számomra.

Ahogy a Jason ott mosolyogva ballagott előre, miközben néha-néha lepillantott rám, hogy élek-e még, elgondolkoztam azon, hogy valójában mennyi mindent köszönhetek neki. Annak idején, amikor a nagy gubanc bekövetkezett, az első és egyetlen életcéljának azt tűzte ki, hogy megvédjen engem és Jeremyt. Ugyanakkor végig bízott bennünk, akármilyen kicsik, gyengék, és félősek voltunk. Nem úgy mint a többi ember, akik akkoriban hatalmas teherként fogtak fel minket. Jason, labilis apám és széltől is óvó anyám helyett faragott harcost belőlem. Ő tudja hogy ki vagyok, és emlékeztet rá, ha valamiben hibázok. Jason kétség kívül a legjobb báty, és ember, aki létezik még a bolygón. Rá felnézhetek, és követhetem. Nem tudom mi lenne velem, ha ő nem lenne ilyen, amilyen.

Érzelgős merengésemből egy krákogó rothadó zökkentett ki, akit követtek hű társai. A jó pár halott lekaszabolása után, Jassel boldogan lepacsiztunk, majd egy új témába kezdett.

Egy merész témába.

  - Tudod, beszélni akartam veled valamiről. - megszokott jókedvű mosolya fokozatosan lehervadt arcáról, és aggodalmas tekintetet öltött. Ijedten néztem rá. Ha Jason valamibe ennyire komolyan kezd bele, abból semmi jó nem sülhet ki. Gyűrűjét kezdte tekergetni ujján, s kis hezitálás után folytatta - Ezért is rángattalak ide, tudod, otthon még a fűnek is füle van. - megvakarta a tarkóját, és idegesen körbenézett. Már sejtettem, miről lehet szó - A Vezető. Megint rászállt anyára. - az utolsó mondatot annak ellenére, hogy egy árva lélek sem volt a környékünkön, suttogva ejtette ki.