No love between us || Carl Grimes

01. | 03.

- Egyébként mi a neved? - Ő törte meg a kínosnak mondható csendet.

- Carl. - Még mindig a cipőm orrát vizsgáltam zavaromban. - Carl Grimes.

- Az enyém Jane, a bátyám pedig Jason. - Ki hitte volna, hogy még a nevük is hasonló... - Az öcsénk Jeremy, nagy rajongód. - Persze, a J betűs család. Felnéztem a lányra, aki tisztes távolságot tartott tőlem. Megértem, lehet hogy terjesztek valami fertőző betegséget, a higiénia hiánya végett.

- Furcsa fiú. - Kapva a detektívkölyök szóba jövésén, végre kommunikálni kezdtem a lánnyal. Jeremy tökéletes téma lesz, ami talán megtörhetné a jeget.

- Láb alatt érzi magát, mióta apu... - A lány, akit ezek szerint Jane néven jegyezhetek meg, nem fejezte be a mondatot. Gondolom meghalt az apja, vagy valami hasonló tragédia, amivel nem akar terhelni egy tökidegen embert. Mondanám hogy jól teszi, de az túl gonosz lenne.

- Ismerős. - Megrántottam a vállam és ránéztem Jasonra. Számomra lezárult az első beszélgetésem egy élő emberrel, aki ráadásul lány. Ezt muszáj rengetegszer kihangsúlyoznom. Lány.

- Oké, siessünk, már nincs sok hátra. - Mosolygott rám aztán a húgára Jason.

Tényleg nem telt el sok idő, mikor odaértünk ahhoz a híres tökéletes helyhez, amiről az előbb áradoztak nekem. Magas falak takarták el a helyet. Jason intett a kapu tetején lévő őrnek, aki kinyitotta azt. A nagy fal után még egy magas rácsos kerítés állt, annak is volt külön kapuja, amit megint belülről nyitottak ki. Eddig eléggé biztonságosnak tűnik.

Egy elmegyógyintézetre emlékeztetett a hely, vagy valami katonai cuccra, de lehet hogy csak egy iskola. Nagy veteményes és sok állat volt elöl. Hasonló volt a börtönhöz, ahol legutóbb éltem. Az ablakokon rács, vasajtók mindenfelé. Na és persze az egész hatalmas. Nem is értem, eddig miért nem találtam rá a helyre.

Nem tudtam leplezni a lenyűgözöttségemet, amit Jane és Jason örömmel fogadtak. Lepacsiztak egymással, én pedig újra elővettem a semmitmondó tekintetemet, hogy azért nehogy elszálljanak.

- Szóval? - Tárta szét a karjait Jason. - Hogy tetszik? - Ezer wattos vigyorra váltott. Azt hiszem, ezt nevezik a nők ellenállhatatlannak. Főleg azért tippelem ezt, mivel valaki hátulról átölelte a fiút és mintha ott se lennénk, elkezdték egymást nagyon erősen szeretni. Persze, a kérdéséről el is feledkezett.

Ismét eléggé kínosnak éreztem magam körül a levegőt. Jane-re pillantottam, amit talán nem kellet volna. Ő is engem nézett. Gyorsan elkaptam a fejem, mielőtt még elpirulnék vagy ilyesmi, de elbasztam. A kezemet az arcomhoz emeltem, orrvakarást színlelve, hogy kicsit lehűtsem a fejemet, vagy legalább eltakarjam azt. Csak remélni tudom, hogy nem vette észre. Mondjuk, eléggé kancsinak kellene hozzá lennie. De ő nem az. Nagyon is tökéletesen állnak a szemei. Jézusom, sosem szabad bókolnom. Egyáltalán miért érdekel? Össze kell szednem magam...

Tehát amíg Jason és a szőke csaj intim pillanatokat éltek át a szemem láttára, igyekeztem bemérni a terepet. Megnéztem, hol tudok kiszökni, ha esetleg úgy alakulnának a dolgok. Újra és újra körbenéztem. Úgy tűnhetett, mintha tényleg megőrültem volna egy kicsit, pedig én csak szerettem volna végre megfürödni és embernek érezni magam. Néhány idegtépően hosszú perc után végre elváltak egymástól a jómadarak és Jason ismét nekem szentelte minden figyelmét.

- Bocsi, Grace sosem bír magával. - Ezúttal vitt a vigyorába egy kis perverziót is, nekem pedig felfordult a gyomrom.

- Fúj ember, el fogod üldözni. - Szólt rá Jane a bátyjára, aztán közeledni kezdett felém. - Körbevezetlek. - Mikor mellém ért, felnézett rám és kedvesen mosolygott, aztán szúrós szemekkel figyelte ahogy Jason nevetve továbbáll. Nem ellenkeztem, hagytam hogy Jane vezessen.