Ketté szakadva

Húsz

Két hét telt el. 

Két elcseszett, eseménytelen hét az Évnyitó óta.

Szóval már négy hete tart az álmom, ami, valamilyen okból kifolyólag rémálommá vált.

A hétvégén otthon voltam. Az egész borzalmasan kezdődött, a vonatom ugyanis másfél órát késett. Egy részeg fazon téblábolt mellettem, a totál kihalt állomáson, én pedig gyomorgörccsel agyaltam azon, hogy vajon hol vannak ilyenkor az emberek? Péntek este fél kilenckor sokaknak kellett volna London második számú vasútállomásán tengődni, nem? Én meg csak azzal a részeggel, és egy félig alvó hajléktalannal voltam összezárva a váróban. Kimentem a peronok mellé, miközben úgy szorítottam a sporttáskámat, amibe néhány ruhámat tettem, mintha az életem lenne. Minden izmom összerándult, amikor meghallottam a hatalmas ajtó csapódását. A férfi másodpercekkel később már ott ólálkodott körülöttem. Egy vodkás üveg volt a kezében, de olyan instabilan sétálgatott, hogy simán beeshetett volna a sínek közé. Lehunytam a szemem, nehogy véletlenül fel tudja velem venni a szemkontaktust, amikor megcsörrent a telefonom. A pasi összerezzent, én pedig átkoztam magam, hogy nem némítottam le. Most már tudja, hogy van mit tőlem ellopnia. Maggie neve villogott a kijelzőn.

- Milli? Minden rendben? Elindultál már? - csicseregte jókedvűen a barátnőm. Az Évnyitó női kard egyéni számát végül ő nyerte, így minden héten csütörtökön és pénteken van egy plusz edzése. Sebastian és én is irtó büszkék voltunk rá, bár az edző leginkább úgy könyvelte el a győzelmét, mint a Reynolds-család megmentett becsületét. 

- Nem egészen. - feleltem, remélve, hogy Maggie anélkül is megérti majd, hogy a faszi füle hallatára kelljen kimondanom.

- Nem egészen indultál el, vagy nincs egészen minden rendben? - érkezett a döbbent válasz.

- A második. - nyeltem egy nagyot. 

- Ne mozdulj. Vagy ha kell, akkor menekülj. Pár perc, és ott vagyunk. - ígérte, majd bontotta is a vonalat. Remegő térddel várakoztam, amíg a férfi fel-alá sétálgatott előttem, énekelgetett, és folyamatosan engem bámult. A telefonomat a táskám aljára mélyesztettem, hogy ne tudja kitépni a kezemből, bár, ha a táskát viszi, akkor mindegy. Az üveg lassan kezdett kiürülni, és azt vizsgálgatta, hogy hová tudja eldobni, amikor kivágódott a váróteremből kifelé vezető ajtó, és megjelentek a Reynolds-testvérek. No, persze nem mind. Sebastian és Maggie odarohantak hozzám, és körbeálltak, mint valami védőfal. 

- Jól vagy, Milli? - kérdezte Sebastian, résnyire összehúzott szemekkel bámulva a fazont, aki kidobta az üvegét az egyik közeli kukába. Vetett még felénk egy utolsó, hosszú pillantást, majd kitámolygott a vasútállomásról. 

- Nem kellett volna idejönnötök. - préseltem ki magamból. A megkönnyebbülés cunamiként sodort végig rajtam, ezzel lebénítva a beszélőkémet is. Csoda, hogy ennyit ki tudtam nyögni. 

- El sem köszöntél tőlem. - tette fel a kezét Maggie lebiggyesztett ajkakkal. Közelebb léptem hozzá, és átöleltem őt. Az elmúlt héten minden egyes délutáni edzést, vagyis ami nem konkrétan az órarend része, Sebastian kihagyott. Maggie a csillagos eget is lehazudta az edzőnek, hogy ne jöjjön rá, az olimpiai reménységben bizony komoly kétségek merültek fel a sporttal, és az az iránt való elköteleződéssel kapcsolatban. Sajnos ezeknek a délutánoknak csak ez elenyésző részét tudtam vele tölteni, hiszen nekem ugyanolyan keményen kellett dolgoznom a táncórákon, mint korábban, sőt, egy kicsit talán még keményebben is. Meg sem próbálkoztam a párcserével, Miss Schwartz a fejemet leharapva valószínűleg újból megfenyegetne, Celine ajánlatát pedig, miszerint ő majd jól kiheréli Josh-t tánc közben, én meg majd elleszek Kyle-lal, az ő párjával, nem fogadhattam el, mert így kapásból négyen kerültünk volna bajba. Amennyire csak lehetett, kerültem Josh-sal az érintkezést, a rendes tanórák alkalmával teljes erőbedobással koncentráltam a tananyagra, és figyelmen kívül hagytam a bizonyos időközönként a bordáim közé álló tollat, valamint a "Beszélnünk kell!" firkákat a füzeteim sarkában. Amikor bekopogott a szobánkba, Celine elküldte melegebb éghajlatokra, a páros órák idejére pedig némasági fogadalmat tettem, és ugyanúgy nem foglalkoztam Josh könyörgő hangjával, mint Miss Schwartz engem, és a technikámat minősítő szövegelésével. A szabadidőm nagy részét Celine-nel és Maggie-vel töltöttem, de párszor Nina és Sophie is eljöttek velünk moziba, vagy nézelődni a városba. Élveztem ezeket az órákat, olyankor érezhettem, ki akartam lenni annyi éven keresztül, az előző gimimben. Olyan barátaim voltak, akikre mindig is vágytam, akik értették a balettos vicceket és a spiccben való sétálást. Nem kellett eljátszanom, mennyire érdekel egy-két szuperdivatos ruhadarab, mert ők, hozzám hasonlóan csak azt nézik a pólóknál és nadrágoknál, hogy mennyire lehet kényelmetlen benne a tánc. Amikor azonban Sebastian-nal voltam, a valódi önmagam lehettem. Megijesztett, hogy élveztem, ahogy a családomról és a régi életemről faggat. Ő volt az első ember, akinek szívesen ecseteltem a nővérem barátainak viselkedését, és örömmel hallgattam a nevetését, miután elmeséltem neki, hogyan próbálkozott meg a kishúgom a nővérem utánzásával. Sebastian Reynolds mellett csupán Milena Larson voltam, a kisvárosi táncoslány, aki tökéletesen elégedett az életével, és nem vágyik sehova, ahol olyan emberek veszik őt körül, mint Kat Reynolds, vagy Josh Bart. Csak én voltam. Sebastian-nak ez elég volt, ez pedig arra sarkallt engem, hogy nekem is elég legyen.