Ketté szakadva

Kettő

Kezdtem úgy érezni, hogy nem volt jó ötlet idejönni. 

Most komolyan. Itt van egy rakás tinédzser, akiket egyáltalán nem ismerek, az egyetlen ember pedig, aki eddig szóba állt velem, elveszett valahol a tömegben.

Megpróbáltam kihasználni táncos mivoltomat, és lábujjhegyre állni, hogy magasabb legyek. Nem volt értelme törni magam. Ugyanúgy nem láttam Maggie-t.

A buli, amit  Maggie (és Kat) bátyja szervezett, a suli hatalmas épületének "szívében", vagyis az udvaron kapott helyet. Egy hosszú asztal volt kitéve a fal mellé, ahol kaja és innivaló sorakozott, a sarkokba pedig egy-egy bazinagy hangfalat állítottak, ami a zenét szolgáltatta. Az emberek beszélgettek, táncoltak, vagy csókolóztak körülöttem, én meg csak álltam ott, és reménykedtem benne, hogy valaki észrevesz. Ebben a pillanatban nekem ütközött valaki, és egy adag hideg lötty került a kedvenc szívecskés pólómra. A srác tekintete elidőzött a melleimen, miközben hangosan röhögve bocsánatot kért, és továbbment a haverjaival. 

- Remek. - motyogtam, egy kicsit elhúzva magamtól az átvizesedett anyagot. Azért a "reménykedtem benne, hogy valaki észrevesz" dolgot nem pont így értettem. Mindegy. 

- Ez a bulik kihagyhatatlan része. - lépett oda hozzám valaki, akivel eddig még nem találkoztam. Fehér inget viselt farmerral, sötétszőke haja tökéletesen be volt állítva, a mosolya hibátlan volt...És vagy két fejjel fölém tornyosult. Oké, nem tartom magam egy égimeszelőnek, de azért elég nagy vagyok. Legalábbis, azt hittem, amíg nem találkoztam ezzel a pasival. Az egyik kezében egy piros műanyag poharat tartott, ami még tele lehetett, mert letette az italos asztalra, majd visszalépett hozzám, és kivett a zsebéből egy zsebkendőt. - Tessék. - nyújtotta felém mosolyogva. Percekre belevesztem a gyönyörűséges zöld szemeibe, csak az térített észre, hogy valaki megint nekem jött. Elvettem tőle a zsepit, és párszor végighúztam azt a pólómon.

- Köszi. - hálálkodtam, de mire felnéztem a tisztogatásból, a titokzatos fiú már nem volt ott. 

- Milena! - tört utat magának a tömegben valaki. Sejtelmem sem volt, hogy ki lehetett, bár a lehetőségek számát erősen lecsökkentette, hogy eddig kábé két embernek mondtam el a nevemet. Merthogy Kat és a csatlósai tutira elfelejtették. Marad tehát Celine vagy Maggie. - Milli! - integetett felém Maggie, mikor kilátszódott a feje a többieké közül. Ugyanott álltam, ahol az italos baleset történt, a változás csak annyi volt, hogy a szemétmennyiség megnőtt az asztalon. Mikor Maggie odaért hozzám, mosolyogva megállt előttem. - Örülök, hogy eljöttél. Már kerestelek, csak annyian vannak itt. - mutatott körbe. És valóban. Azt hiszem, az akadémia minden diákja képviselteti itt magát. - Hogy érzed magad? - érdeklődött Maggie, csillogó szemekkel. - Te jó ég, mi történt a pólóddal? - vizsgálgatta összevont szemöldökkel a mellem alatt éktelenkedő foltot. 

- A bulik kihagyhatatlan része. - legyintettem, a megmentőmet idézve. Maggie bólintott, majd belém karolt.

- Mondd csak, hányszor táncoltál eddig? - kérdezte, igyekezve túlüvölteni a zenét. 

- Itt? - böktem a táncparketté avanzsált füves területre. - Egyszer sem. 

- Táncos vagy, és még egyszer sem táncoltál? - képedt el teljesen Maggie. - Hát ezen nagyon gyorsan változtatnunk kell! - karon ragadott, és bevonszolt a többiek közé. Először fogalmam sem volt, mit kéne tennem. Sosem jártam korábban buliban, Rosie és Claire pedig, a tesóim nem szívesen beszélgettek velem a társadalmi életükről. Meg, nagyon másról se. Nem igazán voltam biztos benne, hogy totál le akarom magam égetni ezzel a béna tánccal, de mivel Maggie, és a körülöttem lévő összes fiatal ezt csinálta, nem volt választásom. Vonaglani kezdtem, közben arra gondoltam, hogy ha Miss Gilbert, az előző tánctanárom így látna, biztosan elsírná magát. Mindegy, egyszer élünk, akkor pedig mindent ki kell próbálni. Még akkor is, ha iszonyatosan égő. 

Kipirulva, kócosan, és kifáradva estem be a szobánkba. Maggie elkísért, merthogy az ő szobája csak néggyel arrébb van, ugyanazon a folyosón. Odabent már sötét volt, én meg halál nyugodtan csaptam fel a villanyt. 

- Mi a...- hallottam egy ideges hangot az egyik ágy felől. Upsz. Hozzá kell még szoknom, hogy van egy szobatársam. Celine lehúzta a fejéről a takarót, és miután konstatálta, hogy én vagyok, visszazuhant az ágyba. - Oltsd már le, basszus. 

- Bocsánat. - motyogtam halkan, és gyorsan leoltottam a villanyt. 

- Felesleges volt elmenned arra a bulira. Holnap alig tudsz majd lábra állni. - érkezett a hang a takaró alól. Vaksötétben átvettem a pizsamámat, és bebújtam az ágyamba. 

- Szereztem barátokat! - mondtam, sokkal inkább magamnak, mint a szobatársamnak. 

- Azokra nincs szükséged. Azért jöttél ide, mert célod van, nem? Annak az elérésében meg csak akadályoznak a barátok. 

- Miért mondod ezt? - gyorsan ellenőriztem a telefonom. Meglepődtem volna, ha bárki is keresett volna, úgyhogy közömbös arccal tettem vissza a készüléket az ágy mellett, a sarokban álló íróasztalra. - Láttalak délután azzal a két lánnyal. Ők nem a barátaid? 

- Sophia, Nina és én egy csapat vagyunk. Nem barátok, csak csapattársak. Azt javaslom, te is keress magadnak valakit.

- Már van egy barátom. - feleltem, magamban vigyorogva. Még sosem mondhattam ezt senkire! Eddig senki nem állt szóba velem, még a testvéreim sem. 

- Meghan? Komolyan? Ne már. Nála csak a tesói rosszabbak. - morogta Celine. 

- Ismered a bátyjukat? - fordultam Celine ágya felé. Ugyan ő szervezte a mai bulit, mégsem találkoztam vele. 

- Sebastian Reynolds-ot mindenki ismeri. - válaszolta. - Ő a nagymenő végzős. Az egyetlen az évfolyamon, akinek reális esélye van kijutni a következő olimpiára. 

- Már a következőre? Ami jövő nyáron lesz? - könyököltem fel. 

- Bizony. - helyeselt Celine. - És Maggie jó eséllyel megy is utána. A Reynolds-família valami tehetségszert szedhetett a gyerekek születése előtt, vagy mit tudom én. 

- Kat is olyan jó? - nyeltem egy nagyot. 

- Két éve ő és a csapata nyeri az Évadnyitót. A tanároknak ő a kedvence, és olyan technikája van, amiért a Royal Balett-ben ölni tudnak. Amíg a tesói az olimpiai aranyért küzdenek majd, addig ő azért, hogy egy évvel hamarabb megkapja a szerződést, mint mi. 

- Ilyet lehet? Mármint, hogy érettségi nélkül bekerüljön a társulatba? - ráncoltam a homlokomat.

- Megalapozott indokkal igen. - sóhajtotta Celine. - Valójában nekünk kapóra is jönne, ha idén kivennék őt. Akkor jövőre nem lenne versenytárs. - ebben volt valami. A fejemet visszahajtottam a párnára, és a plafonon táncoló fényt kezdtem követni a tekintetemmel. Ez már nem az én kis városom, ahol én voltam az egyetlen ember, aki a balettet hivatásként választotta. Itt komoly verseny folyik mindenért, és a körülöttem lévőkből olimpai bajnokok fognak kikerülni. A gyomromba valami félelem-szerűség költözött. Félelem-szerűség? Dehogy. Rettegtem! Mégis hogyan boldogulok én ezek között a srácok között? Kat és Celine mellett labdába sem rúghatok majd! Te jó ég. Alig tudtam lehunyni a szemem.