Sunderon 1. Az Ördög Vére (A könyv nyomtatásban is megjelent)

15. Nefran utódja

Gewn hangos énekre ébredt. A testét még idegennek érezte, de már tudta, hogy életben fog maradni. A körülötte álló, összekapcsolódott glóriájú testvéreit még az őt körülölelő, erős dicsőséggel átitatott felhőben is látta. A Teremtés Dalának utolsó énekét zengték. Odakint már sötétedett, és az égben éneklő testvérei esőjének vízcseppjei ezüstpáraként szivárogtak be a szobába. A színes ágytakarón heverve szégyent érzett mezítelen felsőtestének látványától, de nem takarhatta el magát, míg be nem fejezik. Ez a bonyolult és meglehetősen fárasztó dal képes volt újjáépíteni a sebesült testet. Minden részecskéjét kicserélték, és újraalkották. A kórus végül elcsendesedett. A körülötte éneklők glóriái lassan és óvatosan szakadtak el egymástól. Amyel arca egészen kimerültnek tűnt a rengeteg énekléstől, mégis behajolt a felhőbe.

– Hogy vagy, Gewn?

Gewn rámosolygott.

– Köszönöm, jobban.

Még nem volt teljesen ura a testének, de megkönnyebbült, amikor már ismét képes volt mozgatni a lábát. A glóriája viszont még nem állt készen a kommunikációra, így csak szóban tudtak beszélni. Felült, hogy eltakarja magát, de a nő megfogta a vállát.

– Pihenj még!

– Miért vagy ilyen rémült? Jól vagyok.

A nő megcsóválta a fejét.

– Nem érzed, Gewn?

– Micsodát?

Amyel egy intéssel eltüntette az angyal körül gomolygó dicsőséget. A hasán húzódó, hosszú seb ugyan összeforrt, de ugyanolyan heget hagyott, mint amikor Gewn egyedül próbálta helyrehozni. A férfi már tudta, hogy a teste újjáépítésével csak időt nyertek. A seb újra szét fog válni.

– A dalnak ki kellett volna űznie belőled a démonmágiát, de bármeddig is énekelünk, a sebesült részeidet nem tudjuk kicserélni. Olyan, mintha egy ördög égetett volna meg!

Gewn nem rémült meg a látványtól, inkább csak szomorú volt, amiért nem segédkezhet többé a testvéreinek a Földre költözésben.

– Mi történt, míg értem énekeltetek? – érdeklődött az angyal.

– A démonok még mindig nem támadtak. Csak embereket küldtek a városhatárra. Figyelnek minket, de nem jönnek be.

Gewnben életre kelt a remény, és vele együtt megannyi terv és lehetőség gondolata, de azokra a többiek nem reagáltak. Ekkor jött rá, hogy a hajából hiányzó tincsek miatt egyelőre képtelen használni az efrason keresztüli kommunikációt.

– Ez csodálatos! A király talán már nem is fog ránk támadni! Vagyis lehozhatjuk a kerubokat a Földre! – örvendezett.

Amyel visszafogott mosollyal biccentett.

– Urin Égi Atya beleegyezése nélkül nem fogjuk tudni elhozni őket. Emellett embermentessé kell tennünk az egész várost. A kistestvéreink nem cseperedhetnek fel úgy, hogy látják az emberek szokásait, legfőképpen az első életüket élő kerubok nem.

Gewn azonnal felült, de rájött, hogy elhamarkodta: a hasába ismét fájdalom hasított. Próbálta eltitkolni a többiek elől, de az arca rándulását mindannyian észrevették.

– Még mindig fáj, testvér? – kérdezte egy fiatal angyal.

– Jól vagyok, Hort – nyugtatta meg gyorsan Gewn, és Amyelre mosolygott. Őt már nem verte át olyan könnyen.

– Miért hazudsz, Gewn?! Tudod, hogy nem szabad! – rivallt rá a nő.

– Tudom, Amyel, csak... – Gewn elhallgatott, és a beforrt hegbe markolt. Kezdte megérteni, hogy már nincs miért bocsánatot kérnie. – Már úgyis mindegy, hiszen ha megsemmisül Gora, nem lesz Szent Tenger sem, amiből megszülethetnének az angyalok. Számomra nem lesz több újjászületés. Ez az utolsó életem, és nem akarom azzal tölteni, hogy az aggodalmas arcotokat látom.