Sunderon 1. Az Ördög Vére (A könyv nyomtatásban is megjelent)

6. Élő sötétség

Deron haját fújta a jeges szél, amitől úgy tűnt, mintha apró, sötét lángok ölelnék körbe négy, égnek álló, csavaros szarvát. Bronzszínű arcát félig eltakarta fekete kabátjának magas nyaka, csak arannyal átitatott szeme látszódott ki.

Az ördög egy jég borította síkságon sétált. Lábnyomaiban a jég felülete azonnal hullámozni kezdett, és jégtüskék emelkedtek ki belőle, mintha át akarnák döfni a talpát. Megállt, és kesztyűs tenyerét a talajra tapasztotta. Érezte, hogy vibrál a föld. Az ujjai nyomán viszont nem nőttek tüskék. Összevonta a szemöldökét, és felnézett az ametiszt színű, csillagtalan égre. Felállt és várt. A kéznyomban lassan és gyengén hullámzott fel a jégtakaró, és csigalassúsággal emelkedtek ki a jégtüskék.

Haustuss földje sosem kedvelte az ördögöket. Nem szerette a melegvérű démonfajtákat, és nem is tűrte meg őket, még úgy sem, hogy az uralkodó fajról volt szó.

A fiú előidézte nagy aranyszárnyait, és a levegőbe emelkedve, finoman vitorlázott a kietlen síkság erős szelének áramlatai között. Néhány perc múlva pedig már szabad szemmel is láthatta a baj okát. A vastag jégtakaró alatt egy legalább tíz méter széles, sötét folyó árnyéka húzódott, ami mérföldről mérföldre sötétedett. Végül nem messze a síkságot záró hegynyi jégfal előtt átlyukasztotta a felszínt, amivel úgy elcsúfította a tökéletes fehérséget, mint egy olajfolt a tisztára mosott fehér ruhát.

Deron leszállt a szakadás szélén, ami olyan volt, mint egy óriási pocsolya. Az anyag, megérezve a démonból áradó meleget, gomolyogni kezdett. Nefra jegével ellentétben a sötét anyag nagyon is szerette a melegvérűek mágiáját. Torz arcok emelkedtek ki belőle, és halk sírással ezernyi kéz nyúlt az ördög felé. A herceg hátralépett, és higgadtan szemlélte a felé forduló szenvedő arcokat, amiket az élő sötétség nevű nefrai elem irányított. Az egyik fekete alak mögül Sun gyermekkori arcát látta meg előbukkanni, amint félrelöki a többit és felé nyúl.

Deron elfordította a fejét, és igyekezett kiüríteni az elméjét. Az elem mindig kiolvasta azt, amire titkon vágyakozik egy démon. Ezzel csalta magához áldozatait, hogy aztán végleg magába olvassza őket. Deron számára a jelenség bosszantó bizonyítéka volt annak, hogy igazából mire áhítozik. Nem akart a lányra gondolni, mikor egy olyan feladatot bízott rá az apja, ami Nefra egész sorsára kihathat.

A magasba emelkedett és továbbrepült, egészen a hatalmas jégfal árnyékába. Az érdes, fehéren csillogó, legalább hatvan méter magas fal a kiugróival olyan volt, mint egy végtelenbe nyúló hegy. Tövében a sima jégtakarót óriási, fekete repedések törték meg, amelyekből több helyen is szivárgott a sötétség, kihasználva az árnyék adta jó környezetet. Még a hőmérséklet is érezhetően magasabb volt a fekete repedések felett. Deron a jégfal tetejére érkezett.

Néhány lépés után egy mély árok szelte ketté a legalább harminc méter szélességű falat. A mélységből aranyszínű fény világította meg fekete kabátját. Ez volt az Idő Lánca, amivel kordában tartották Nefra kaotikus idősíkjait, de ez jelölte a határt is a két idősáv között. Ez a fal választotta el Haustuss jeges földjét a névtelenek sötét birodalmától.

Deron apró szárnypárokat idézett elő végig a gerince mentén, és azokkal ereszkedett be a két fal közötti szűkös járatba. Gyorsan végigmérte a mélyben futó aranyfolyamokat. Arra volt kíváncsi, hogy a sötétség betört-e ide is, de egyelőre sem repedést, sem fekete foltot nem vett észre az árok mélyén, ami különös volt, tekintve hogy az élő sötétség démonmágiával táplálkozott. Óvatosan egyensúlyozva a levegőben, hogy a szárnyai ne ütközzenek neki a jégfalnak, elindult a végtelennek tűnő járatban.