Sunderon 1. Az Ördög Vére (A könyv nyomtatásban is megjelent)

12. A halál ura

Mush vizet engedett a vödörbe. A Whiscost-család fürdőszobájának rózsaszínű csempéin visszhangot vert a csobogás. Sosem hitte volna, hogy a nagybátyja valaha is beteg lehet, mégis megtörtént. A kékvérű utolsó csapásának nyomát képtelenek voltak meggyógyítani. A hasán lévő seb, ahogy egybeforrt, szinte azonnal szét is nyílt. Gewn rengeteg dicsőséget vesztett miatta. Még ha a fényes víz nem is volt igazi vér a testében, akkor is úgy funkcionált. Az ereiben futó tömény dicsőség töltötte fel minden sejtjét erővel, amitől mozogni tudott. A háborút megért angyalok és még maga Gewn sem tudta, hogyan történhetett mindez. Egy démonról sem hallottak – az Ördögön kívül –, akinek támadásai ilyen maradandó sebet okoztak volna egy angyal testében.

Mush elzárta a vizet, és sietve bement Ryan szobájába, ahová Gewnt fektette. Az ágyat egy csapatnyi fehér ruhás alak állta körbe, sápadt arcukon aggodalom ült. Amyel lépett oda hozzá, és kivette a vödröt a kezéből.

– Távozz, kérlek! Mi majd gondoskodunk róla.

A harmadvérűnek sosem tetszett Amyel viselkedése. Az ágyon fekvő, fénytelen Gewnre pillantott, akinek állapotát a párnára hullt fehér tincsei jelezték. A nagybátyja haldoklott, és deréktól lefelé megbénult.

– Nem lesz baj, Mush. Bízz bennük!

A férfinak nem volt más választása. Kihátrált, és becsukta az ajtót. Ellenőrizte, hogy a tévé hangereje a maximumon van-e, hogy valamelyest tompítsa a szobában elkezdődő ének hangját. Még ha emberi fül számára nem hallható frekvencián énekeltek is, kételkedett benne, hogy ennyi elég lesz. Leült a bőrkanapéra, és próbált nem gondolni arra, mi lesz vele Gewn nélkül. Szüksége volt rá, és nemcsak szövetségesként az Ördög elleni hadjáratában, hanem a személyének is fontos volt. Ismét egy tehetetlen gyereknek érezte magát, aki semmit sem tud tenni azokért, akiket szeretett. Gewnnek márpedig akárkinél többet köszönhetett, hiszen Ghad törvényeinek ellentmondva hozzákötötte az apja glóriáját, aminek hála angyalokéval vetekedő, hosszú életet nyerhetett.

Kopogás ébresztette az önmarcangolás posványából. Odasietett, és kilesett a kukucskálón. Az illető háttal állt neki, azonban az elegáns ruháról és a kopasz fejről már azonnal tudta, hogy Nicholas Helden keresi. Most egy cseppet sem volt kedve eljátszani a mindentudó vezetőt, aki felelős a fajtársaiért, mégis ajtót nyitott.

– Azt mondtad, ha visszatértek...! – zihálta a férfi.

Mush nem bírt parancsolni magának. Megragadta vendégét a zakójánál fogva, majd berántotta a lakásba, és az ajtónak kente.

– Gewn haldoklik, érted?! – förmedt rá.

Nicholas azonnal elsápadt, amitől Mush rögvest feleszmélt. A félelem mindig egy figyelmeztető jel volt számára, ha jó úton haladt vagy túlzásba esett. A szándékától függött. Most viszont nem akart ölni.

– Sajnálom...

Abban a pillanatban, hogy Mush bocsánatot kért, felerősödött a szobában az angyalok éneke. A falak, az ablakok és a bútorok egyre hangosabban reszkettek. Bármit is énekeltek odabent, az hatással volt a testében lévő glóriára. Mush gyorsan észhez tért, és elengedte Nicket. Szikrázó hajába túrt, és a tekintete megakadt az előszobai szekrény tetején sorakozó sapkákon. Elvett egyet és a fejébe húzta.

– Mi a fene történik? – hüledezett Nick.

Mush kinyitotta az ajtót, majd magával húzta Nicket a folyosóra.

– Gyógyítják Gewnt – mondta fojtott hangon.

– Az Ördög volt? – kérdezte aggodalmasan a férfi.