Tomioka Giyuu tanítványa (Demon slayer fanfiction)

18. fejezet (E/1)

– Mikor is kezdődik a verseny? – váltottam témát.
– Negyed óra múlva – válaszolt Haru-chan.
Gondoltam én is lövök egyet. Szeretném lenyűgözni Harut, ezért sokkal hátrébb állok, mint a többiek, ráadásul csukott szemmel célzok.
Egy pillanatra megálltam. Mi van ha el sem találom a céltáblát? Az nagyon kínos lenne. Ráadásul a félelemtől remeg a kezem. Úgy érzem, nem fog menni.
– Shouta-kun! – Hallom Haru-chan hangját.
Félve nyitottam ki a szemem. A nyíl a céltábla közepében állt.
– Nagyon ügyes vagy Shouta-kun! – Szólt ismét Haru, majd vidáman tapsolt néhányat.
– Köszi. Szeretnél lőni vele?
– A te íjaddal?
– Igen.
– Miért is ne? – mondta Haru-Chan kissé bizonytalan hanggal, mire én a kezébe is adtam.
Kissé ügyetlenül próbálta meg felhúzni.
– Jaaj, Haru-chan az én íjam más! Ezt én készítettem, megvan rá a módszerem, hogy hogyan kell betölteni.
Haru-chan mögé álltam és a nyilat beleigazítottam az egyik vájatba, amit készítettem, majd kissé megdöntöttem az íjat, hogy a nyíl a helyén maradjon. Ezután megfogtam azt a kezét, amivel az ínat fogta, és segítettem neki kifeszíteni. Így, hogy ilyen közel álltam Haruhoz, az illatát is éreztem. Olyan volt, mint a jázmin virágé. A karja hozzásimult az enyémhez. Legszívesebben a vállára hajtottam volna a fejemet, és átkaroltam volna.
Elengedtük a nyilat. Láttam Haru-Chan arcán a meglepődést. Azt sejtettem, vagy talán csak reméltem, hogy ugyanaz az érzés fogta el, mint engem. De annyira zavarban voltam, hogy inkább csak játszottam a hülyét.
– Hát igen, elég nehéz kifeszíteni, de pont emiatt halad a nyíl ilyen gyorsan és hajszálpontosan – magyaráztam, mire Harut is kizökkentettem kicsit.
– Igen, pont ezt akartam mondani. Na de mostmár kezdődik a verseny – mondta, majd felém nyújtotta az íjamat.
– Ha szeretnéd, neked adom, egy ideje, úgyis karddal harcolok.
– De te akkor mivel lősz? – kérdezte.
– Áh, én nem nevezek.
Haru elmosolyodott.
– Köszönöm szépen – mondta.
A verseny megkezdődött, az emberek sorjában lőttek, egyre távolabbról. Az nyert, aki a legtávolabbról volt képes eltalálni a táblát. Ez Haru volt.
Haru-Chan szorosan átölelt.
– Nagyon ügyes voltál – mondtam és azt kívántam magamban; bár örökké így maradhatnánk.