Tomioka Giyuu tanítványa (Demon slayer fanfiction)

17. fejezet (E/3)

A következő két hétben Shouta Giyuunál pihent, de nem tudta kiverni a fejéből a találkozót. Végül nagyon lassan ugyan, de el érkezett a Sakura matsuri napja, Haru és Shouta a rendezvény előtt találkoztak.
– Szia Shouta! – köszönt először Haru, széles mosollyal az arcán.
– Szia Haru-chan! Milyen szép vagy! – nézett végig Shouta a lány hosszú, szürkészöld yukatáján.
Haru erre kedves mosolyával válaszolt.
Az ünnepség szabadtéri színterén csodás látvány fogadta őket; Gyönyörű, virágzó cseresznyefák ölelték körbe az egészet. A fák alatt piknikező emberek. Más emberek különös álarcokba bújtak; bika, róka, démon és még rengeteg más. Shouta nehezen bírta levenni róluk a szemét.
– Elég furcsán öltöztek – jegyezte meg végül.
– Mondja a fiú, aki íjjal a hátán jött el egy fesztiválra – csipkelődött Haru.
– Csak azért hoztam el, mert állítólag lesz íjász verseny és jobban szeretnék a saját íjammal lőni.
– Idén megint lesz?
– Tomioka-sensei szerint – vonta meg a vállát Shouta.
– Tavalyelőtt volt, de tavaly elhalasztották.
– Te minden évben itt vagy?
– Egy ideje igen.
– Egyébként, ha lesz, akkor a többiek már gyakorolnak. Menjünk mi is.
Kézzel festett céltáblák sorakoztak fel, tőlük alig 5 lépésnyire emberek próbáltak rájuk lőni. Shouta számára ez nevetséges volt.
– Így mondjuk nem lehet túl nehéz – jegyezte meg Haru, majd a kezébe vett egyet a kikészített íjak közül.
Shouta, aki már profi volt ebben, úgy gondolta, meg kell tanítania Harut.
– Figyelj Haru-chan. Ezt úgy kell, hogy…– erre Haru már előtte a nyilat. Méghozzá tökéletesen, nagyjából egy ujjnyira a céltábla közepétől.
– Haru-chan! Ez… csodálatos volt!
– Úgy gondolod?
– Igen! De tényleg, nem olyan, mint amilyet játékokon lőnek, hanem… mint egy vadász, vagy egy harcos! Tökéletes.
– Apám szamuráj volt. Tőle tanultam. De ő már meghalt.
– És az édesanyád? Vagy a testvéreid? Ők hol vannak? Persze csak ha nem túl személyes kérdés.
– Anyám fiatalkorában gésa volt, amíg apám el nem vette. De sajnos már ő sem él, beteg volt. Testvéreim pedig nincsenek.
– Sajnálom Haru-chan. Én is árva vagyok, az én szüleimet megölték amikor kicsi voltam. A démonok… vagy a démonölők… már nem is tudom igazán.
– A démonölők?
– Igen, a Démonölő hadtest tagjai. Két férfi… nem csak démonölők voltak, hanem bérgyilkosok is. De soha nem tudtam bebizonyítani, ezért megúszták. És amíg ezek az utolsó, rohadék, szemét emberek a hadtest tagjai, addig nem kérek belőle. Ezért egyedül öltem démonokat, mindenféle segítség nélkül. Aztán jött Giyuu-sensei és minden megváltozott.
– Úgy érzed képes lennél megbocsájtani a démonölőknek ezért?
– Azt hiszem. Vagyis nem annak a kettőnek. Nem is tudom.