The Heart of the Dark - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱

20. Gyilkos

Arden úgy bámult minket, mint egy tigris, aki bármikor becserkészheti az áldozatát. Mögötte Gedeon vesztegelt, nem mert a szemünkbe nézni. Nem voltam meglepve, a helyében én is annyira mélyen szégyelltem volna magam, hogy inkább választanám a biztos halált, mint a családom előtt való megszégyenülést. Amit Deon tett megbocsátható ugyan, mégis roppant mód dühítő. Mivel érdemelte ki az anyám és az apám azt, hogy ellenük forduljon?

Legszívesebben magam esnék neki az unokabátyámnak, de úgy tűnt, hogy egyelőre csak farkasszemet nézünk Ardennel, és nem lendülünk akcióba.

Arden apa válaszára várt, miután alkut ajánlott neki, de apa csak a fejét rázta nemtetszésében.

– Milyen alkut? – kérdezett vissza végre. Eközben megragadta a karom, és mint egy védelmező apuka behúzott maga mögé.

– Nem teszem tönkre az életetek, cserébe átadjátok Alexis lelkét – hozta fel Arden, mire elhúztam a szám oldalra. Alexis már nem tartózkodott a pokolban, így ez elég nehezen kivitelezhetőnek tűnt.

– Alexis lelke nincs a pokolban – mondta ki hangosan anya azt, amit az imént én is átpörgettem magamban. – Felment – bökött jelentőségteljesen a plafon felé.

– Micsoda? – kapta fel a fejét Gedeon. – Nincs... a pokolban?

– Nincs! – erősítette meg apa.

– Hazudtál! – kiáltott fel Deon, mérges démon szemét egyenesen az apjára szegezte. – Hazudtál nekem!

– Fejezd be, Gedeon! – parancsolt rá Arden, de Deon nem hátrált meg. Tett egy lépést az apja felé, a keze ökölbe szorult.

– Azt mondtad, ha segítek, visszahozod őt!

– Nem látod, hogy próbálkozom? – szállt vele vitába Arden.

– Ne legyél már buta, Gedeon! – tört ki anyából. – Nem hiszem ezt el! Hogy hozhatná vissza, hm? Naelnek sem sikerült! Akkor neki – bökött Arden felé lenézően. – mégis hogy menne? Teljesen elment az eszed? Kifordultál önmagadból?

– Sajnálom! – pillantott rá Deon, majd visszaszegezte tekintetét az apjára. – Mindenkinek igaza volt, nem vagy te más, csak egy hazug szar!

Arden arca megfeszült a sértésre, Gedeon pedig nekirepült a falnak. Apára pillantottam, de egyelőre nem mozdult.

A bűntudat újfent belém marta éles fogait. Ismét tudatosult bennem, hogy ezt az egész galibát én okoztam. Egy furcsa gondolat fúrta be magát az elmémbe. Talán véget kéne vetnem ennek?

Arden egyenesen Gedeont fixírozta, miközben a falnak szegezte. Aztán egyszeriben megemelte a kezét, ugyanolyan módon, ahogy minket repített vissza 1953-ba. Nem agyaltam tovább. Egy aprócska gondolat volt mindössze, Arden teste összecsuklott. Gedeon a padlóra zuhant.

Megöltem. Én. Én tettem.

Egy kicsit hátratántorodtam, ahogy a leszakadt feje oldalra gurult. A szőnyeget vér terítette be.

A szüleim egyszerre fordultak felém. Tekintetükből csak úgy sugárzott a döbbenet. Csalódást okoztam volna? Nem tudtam, de tartottam tőle. A helyiségre néma csend telepedett, legalább két percig mindenki engem bámult.

– Nael? – szólalt meg csöndesen anya. – Mi-miért csináltad ezt?

– Én... hoztam vissza – adtam meg a választ, ami alapján meghoztam ezt a súlyos döntést. – Gondoltam, eltakarítok magam után.

– Ugye... nem azért tetted, mert reggel azt mondtam...? – meredt rám apa meglepetten.

– Nem – ráztam meg a fejem. – Nem azért.