12. Árulók

100 7 14
                                    

– A rohadt életbe! – kiáltott fel Deon, ahogy mellém lépett. Még Lux is felpattant a lépcsőfokról, és bal oldalamra állva szemügyre vette a két földön fekvő alakot.

 – Nagyon elbasztam – súgtam megrökönyödve. – Deon, szerintem...

 – Az ott, szerinted... – lépett be a körbe, majd a férfi felé hajolt, aki már így oldalról is kísértetiesen hasonlított az apámra. Deon megragadta a vállát, majd a hátára fordította.

Automatikusan kaptam el Lux kezét, ahogy megláttam az apám tökéletes hasonmását az égő gyertyák között.

 – Baszd meg, Nael! – fakadt ki Deon egy másodperc alatt. – Kurva gyorsan nyisd ki azt a
ketrecet! – mutatott a hátam mögött lévőre. – Azonnal be kell zárjuk!

 – Igen, igen! – tártam szélesre az ajtaját, majd megvártam, amíg Deon behelyezte oda az apját, Ardent.

– Baszki, öcskös – emelte rám megilletődött tekintetét, majd csípőre tett kézzel a nő felé fordult.

– Na, de ő mégis ki?

 – Nem tudom – motyogtam, miközben átléptem a gyertyák között, majd már visszaváltozva guggoltam le az idegen mellé. A hátára fordítottam, majd homlokom ráncolva szemügyre vettem.

 Az arca hajazott az anyáéra, sőt, még a haja színe is ugyanolyan volt. Ahogy lassan tudatosulni kezdett, hogy valószínűleg anyám anyját hoztam vissza az életbe, kicsit megrémültem. Anya sosem mesélt róla sokat, sőt... a legtöbb információm Jayce-től származott a nagymamámról.

 – Ki az? – kérdezte félénken Lux.

 – Azt hiszem, ő Emma, a nagymamám – pillantottam hátra.

 – Szólnunk kell Nathannek – toporgott Deon az apja cellája előtt. – Őt is berakjuk egybe? – nézett a nőre.

 – Szerintem igen – emeltem fel képességemmel a testét, majd az egyik nyitott ketrecbe helyeztem. Deon rácsukta a rácsokat, majd száját összeszorítva az apjára pillantott.

 – Ezt rohadtul elcsesztük – motyogta Ardent kémlelve. – Azt hiszem, Nathan tajtékozni fog.

 – Szerintem nem csak ő – pislogtam Emma felé. A kétségbeesés kezdett felkúszni az ereimen keresztül, és szinte gyilkolta az agyam.

Arden mozgolódni kezdett a ketrecben. Először a lába rándult meg, majd felemelte fejét, és hunyorogva végigmért minket. Amint tudatosult benne, hogy számára ismeretlenek álltak előtte, ülésbe tornázta magát, majd hátát a rácshoz vetve ismét minket kezdett bámulni.

 – Ki... kik vagytok? – kérdezte rekedten. Deonnal összenéztünk, majd vissza Ardenre.

 – Senkik – válaszoltam kimérten, majd megragadtam Lux kezét, habár tudtam, hogy Arden jelenleg tehetetlen, de biztosra akartam menni.

 A másik ketrecben az Emmának vélt személy is mocorogni kezdett. Felemelte fejét, majd hirtelen felugrott a földről.

 – Nathaniel? – nézett Ardenre, mire az elfintorodott.

 – Arden vagyok, nem a kétszínű bátyám! – vágott vissza.

 – Ti kik vagytok? – kapta felénk a fejét Emma, majd tekintete megállt rajtam. – Te úgy nézel ki, mint Nathaniel és az a fiú ott – mutatott egyenesen Ardenre. – Testvérek vagytok?

 – Nem – mormoltam. – Mi most... mi most megyünk.

 – Nem! – szökkent fel Arden is, majd két kezével megragadta a rácsot. – Tudni akarom, hogy kik vagytok, bassza meg!

 – Mondd el neki! – bátorítottam Deont.

 – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet...

 – Hallod, haver – sóhajtottam. – Tudom, hogy nem ezt a faszkalapot kérted, de ez van – keltem ki magamból. – Akkor mutatkozz be neki, ha már itt van!

 – De Nael...

 – Nael? – kérdezte Emma. – Milyen Nael?

 – Simán Nael – rántottam meg a vállam, mire Emma arca grimaszba szaladt.

 – Szóval Nael...? – döntötte oldalra a fejét Arden. Vérfagyasztó látvány volt az apám arcával szemben állni, mégsem vele beszélgetni. Nem voltam én ehhez hozzászokva. Azonban anyának igaza volt, egy pillantás alatt lehetett köztük különbséget tenni. Arden elég satnyának tűnt, indokolatlanul sovány volt, szinte lógott rajta a bőr, mint aki nem evett egész életében. – Mi közöd a bátyámhoz?

 – Semmi – legyintettem.

 – Én vagyok az, apa – nyelt egy nagyot Deon, és egyenesen Arden szemébe nézett. – Gedeon.

 – Mi? – nyílt el Arden szája. – Miről beszélsz? Gedeon csak... pár hónapos.

 – Nem – csóválta kobakját Deon. – Én vagyok az... eltelt egy pár év azóta.

 – Micsoda? – kérdezősködött Emma is. – Miről beszélsz? Mihez képest telt el...

 – Laza tizennyolc évig halottak voltatok... vagy tizenkilenc? – nézett rám kérdőn unokabátyám.

 – Valahogy úgy – mormoltam kedvszegetten. Roppant mód idegesített, hogy ennyire elcsesztem a dolgokat.

 – Lehetetlen – súgta maga elé Arden. – Elbuktam, igaz?

 – Mondhatjuk így is – feleltem kimérten.

 – Hol van a fiam? – pislogott felém Emma. – Hol van Jayce?

 – A lányod nem is érdekel? – ráncoltam a homlokom, mire Emma egyből lelombozódott.

 – A lányom sosem bocsátja meg nekem, amit tettem vele.

– Nael, szerintem... szólni kéne – húzta meg a karom gyengéden Lux.

The Heart of the Dark - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱Opowieści tętniące życiem. Odkryj je teraz