Véletlen Találkozás

♡21♡

Nara

Kislány korom óta táncolni akartam. Minden egyes alkalmat megragadtam, hogy mozoghassak. Ahol csak muzsika szólt, nem bírtam egy helyben maradni, a zene átvette a testem felett az uralmat. Nem is volt kérdés, hogy milyen pályát válasszak magamnak. Az volt az álmom, hogy egy nagy színpadon állhassak, szemben a tömegekkel.

Most ez az álom valóra vált. Már lassan fél éve, hogy a Stray Kids háttértáncosa lettem a világ körüli turnéjukon. Ma pedig az egyik legfontosabb előadás részese leszek. Ma debütál az új album.

Verejtéket nem sajnálva gyakoroltunk, sokszor éjszakába nyúlóan, amíg már majdnem összeestünk a fáradságtól.
Pár hete különösen kimerültnek érzem magam. Sokszor esett nehezemre felkelni, és napközben is egyre többször tört rám a fáradtság. De amennyi fizikai terhelést kaptunk az elmúlt időszakban, nem is foglalkoztam vele.

Ma végre - remélhetőleg - megkapjuk a jutalmat a sok belefektetett munkáért.

Jó lesz végre kicsit kiengedni. Végre a saját ágyunkban aludni. Bár nem panaszkodhatom, mert Linával ellentétben, mellettem legalább itt volt Félix, nem voltam úgy elválasztva tőle, mint Linától Han. Szegény, milyen magányos lehetett. Muszáj lesz majd egy csajos napot tartanunk.

A délelőtt még az utolsó próbákkal telt. Ruha, frizura, smink. Utolsó simítások, igazítások, javítások.

Stylistok és segédek szaladgáltak fel-alá, egymást váltva az idolok és a táncosok között.

Végül eljött a perc, mikor a buszok megindultak a helyszín felé.

A gyomrom összeszorult az izgalomtól. Még jó, hogy nem volt időm enni, most biztos, hogy viszontlátnám.

Beálltunk a próbafelvételekhez. A csapat mikrofonjait beállították, mi pedig elpróbáltuk a teljes koreográfiát, hogy ha kell, a helyszínhez tudjuk még igazítani.

- Nara jól érzed magad? Elég sápadt vagy! - kérdezte a főnököm.

- Semmi baj, csak kicsit izgulok.

- Ah, ne idegeskedj, már ezerszer végigcsináltad, ez is ugyanolyan, mint máskor.

- De ezen olyan sok múlik...

- Ne foglalkozz vele, csak csináld úgy mint máskor, itt is ugyanolyan a közönség. Nem lesz gond. Hwaiting!

- Köszönöm 선배 (seonbae)! Mindent megteszek.

- Nem is várok el se többet, se kevesebbet. Most menj, ülj le egy kicsit, igyál valamit, nehogy rosszul legyél itt nekem a műsor előtt.

- Igenis.

Megfogtam egy üveg vizet, s leültem az egyik szabad székre. De lehet, nem volt a legjobb ötlet, mert úgy éreztem, menten elalszom. Végül inkább felálltam, s járkáltam kicsit fel-alá, míg meg nem hallottam, hogy mi következünk.

- Jól van, gyerünk! Csak úgy, mint a próbán, mindent bele! - kiáltotta a seonbae.

Eljött a pillanat. A banda már a színpadon, mi pedig vártuk a pillanatot, mikor kellett belépnünk a táncba.

Kicsit szédültem. Csak négy perc, ennyit kell kibírnom. Csak addig tartsak ki! Mély levegőt vettem, hogy egy kis plusz oxigénhez jussak, hátha segít.

De máris mi jöttünk...

Színpadra fel, tánc, színpadról le... Ez ismétlődött a maga ritmusában.

Végül megcsináltuk! Hiba nélkül, minden lépés a helyén volt, mindenki a legjobbját hozta.

Meg is lett az eredmény. A függöny mögött állva, a backstageben néztük végig az eredmény hirdetést.