szeptember 16., szombat

55 5 1
                                    

Ahogy azt elterveztem, ma csendes, visszahúzódó és főleg rendes gyerekként viselkedtem. Kitakarítottam a szobámat, első szóra mentem ebédelni, utána leültem tanulni, és félig meg is írtam a francia beadandót saját magamról. Mindezt nagy lelkesen meg is írtam Julcsinak és Bendének, akik legjobb barátokhoz méltó módon reagáltak rá: Bende szerint imádok magamról beszélni, úgyhogy ez nekem valójában nem is feladat, hanem jutalom, Julcsi pedig felvetette, hogy ha már ennyire benne vagyok az iparban, megírhatnám az övét is. De utána mindketten megdicsértek.

Háromkor pedig a megbeszélteknek megfelelően felhívtam Orsit videóhívásban, és nekiálltunk az osztálytáncon dolgozni. Igen, még van addig két hét, de mivel azt be is kell tanítani a többieknek, így nem árt időben elkészülni vele. Orsi pár csengés után fel is vette, azonban a képernyőn csak a szobájában uralkodó kupit láttam, őt magát nem.

– Szia, Mesi! Egy pillanat, öltözök! – kiáltotta.

– Oké, csak nyugodtan, addig megkeresem a zenét – pötyögtem a gépemen.

– Nagyon agresszívan gépelsz – állapította meg nevetve.

– Bocsi – gondoltam végig, hogy ennek milyen ereje lehet kihangosítva. – Csak már nagyon táncolnék.

– Akkor kezdjük is – pattant fel. – Van bármi ötleted?

– Szerintem az lenne a legjobb, ha mindenki végig táncolna, úgyhogy valami egyszerű kéne, hogy mindenki meg tudja csinálni normálisan. A 12 jó szám, úgyhogy a térformákkal is lehet szórakozni, de azt még nem tudom, hogyan.

– Jó, kezdjük az elején – állapította meg Orsi. – Hogy kezdjük?

– Valami jó kezdés kell, meg egy jó lezárás, akkor már nem is olyan fontos a köztes rész – gondolkodtam.

– Itt jó a zene, így pattog – rugózott. – Indítsd még egyszer!

Nagyjából így telt a délután: egy-egy tízmásodperces részletet addig hallgattunk újra és újra, míg koreográfiát tudtunk kitalálni rá. Két óra után már zsongott a fejem, emlékezetből le tudtam volna számolni, melyik ütemre melyik szótag jön a szövegből, és még mindig nem igazán álltunk fényesen.

– Oké, ahol ismétlődik a zene, ott mi is ismételni fogjuk a táncot – jelentettem ki egy másfél perces ivó- és pisiszünet végén.

– Ne már, az olyan béna – vágta rá Orsi.

– Akkor arra a részre nélkülem kell kitalálnod valamit – sóhajtottam.

– Nem is olyan rossz az ismétlés – korrigált. Én is így gondoltam.

– Egyébként is, ne gondoljuk, hogy például Tomi hajlandó lenne betanulni egy teljes három perces táncot és elő is adni az egészet.

– Szerinted nem? – pislogott.

– Annyira még nem ismertem ki, de nem olyan típusnak tűnik. De Petiről és Paliról sem gondolom, hogy ki fognak bírni három percet ökörködés nélkül, úgyhogy kell adnunk nekik valami olyan lépést, amiben kiteljesedhetnek – nevettem fel, amikor megcsörrent a telefonom. Még jó, hogy Orsit gépről hívtam, így nem kellett kinyomnom, miközben fogadtam Bende hívását.

– Na csá! Megyünk este futni?

– Kizárt – ráztam a fejemet azonnal.

– Próbáljuk újra: megyünk este futni? – tette fel a kérdést ismételten, röhögve.

– Nem, Bende – ismételtem magamat én is. – Két és fél órája táncolunk, én mára kimozogtam magam.

– Kivel táncolsz te?

Elölről - SzJG 1Where stories live. Discover now