A Bébiszitter [JAVÍTÁS ALATT]

72.

*Jungkook pov.*

Eltelt két év. A szakításunk óta nem hallottam Jimin felől semmit. Én nem kerestem őt, ő se engem. Nekem persze rohadtul hiányzott minden pillanatban. Csak remélhettem, hogy valamilyen szinten ő is ezt érzi.

Azóta is csak nyugtatókon éltem, semmi máson. Egyetlen falatot sem ettem. Rá sem bírtam nézni semmilyen ételre. Mindig Jimin jutott eszembe. Olyankor elszorult a szívem és sírhatnékom támadt. Éppen ezért csakis alkohollal volt tele a hűtőm.

Nem tudom, hogy mennyire tartozik az evéshez, de a gyógyszereket nem hanyagoltam el. Fel voltam szerelkezve. Rogyásig telt a szekrényem a dobozokkal. Volt nálam minden: nyugtató, fájdalomcsillapító, stresszoldó, szorongásoldó, antidepresszáns, és még sorolhatnám. Nagyrészt én sem tartottam számon, csak vettem, amiről úgy gondoltam, segíthet legalább egy kicsit.

Egyáltalán nem léptem ki a házból. Csak azért mentem ki, hogy alkoholt vagy gyógyszert vegyek vagy, hogy bárba menjek. Rengeteget jártam bárokba, hetente ötször biztosan. Ám éppen emiatt a futókalandjaim száma is nagyon megugrott. Sosem tudtam, ki mellett ébredtem, és az előző napjaimra sem emlékeztem soha. Azt sem szoktam tudni, hogy fiúval voltam-e vagy lánnyal. Megesett, hogy édes hármasban csináltam, de akkor sem szoktam tudni, hogy kibe nyomtam be magam. Kész káosz lett az életem.

Egy nap épp az utcán sétálgattam baseballsapkában. Gondoltam, jól jön némi változatosság a sok Soju és whiskey után, ezért bementem egy kávézóba. Tekintetemet erősen tartottam a padlón, így senki nem láthatta az arcomat. Leültem a pulthoz, mire a pultos egyből odajött hozzám. Tudakolta, mit kérek.

- Egy feketét. - válaszoltam nyersen. A pultos egyből el is ment, hogy elkészítse.

- Jungkook? - szólalt meg mellettem egy hang, amitől megfagyott bennem a vér. - Te vagy az?

- Jimin. - dadogtam olyan halkan, hogy még én se hallottam. - Mit csinálsz itt?

- Hetente járok ide. - nézett körbe egy pillanatra. - Hát te? Még nem láttalak itt.

- Nem sok helyre járok el. - megkaptam a kávémat. Megfogtam a papírpoharat, és a felét felhajtottam.

- Minden oké? - fordult felém teljes testével.

- Aha. - nyeltem egy nagyot. Erősen fogtam remegő kezemre. Kellett volna egy kis nyugtató, de ilyen helyzetekre nem tartottam magamnál.

- Nézz ide, nem harapok. - kérésére lassan rávezettem a tekintetem. Ahogy a szőke meglátta az arcomat, elmosolyodott. Várjunk, szőke??

- Átfestetted a hajad? - még véletlenül sem néztem a szemébe.

- Nem akartam, hogy folyton eszembe juss, mikor a tükörbe nézek. - magyarázta el. - De ahogy látom, neked ugyan olyan maradt.

Bólintottam. - Nem volt szívem átfesteni. - véletlen a szemébe néztem, és sajnos ott is maradt a szemem. - A ruháid is megvannak, amiket nálam felejtettél. - próbáltam kedves, és nyugodt lenni, de a szőke gondtalan mosolya miatt kezdett elfogni a pánik.

- Jól vagy? - nézett be a sapkám alá. - Megint olyan vagy, mint aki pánikol. Vagy rosszul gondolom?

Kezembe fogtam a poharat, és felhajtottam a maradék kávémat. - Jól gondolod.

- Gyere. - kifizette a kávékat, karon fogott, és kihúzott az utcára. - Jobb itt nem?

- Haza kell mennem. - dadogtam nehezen, és elindultam hazafelé.

A szőke utánam rohant. - Veled megyek.

Megtorpantam. - Biztos jó ötlet?

- Jungkook, már volt időnk kiheverni a dolgokat. - fordult felém, és a kezem után nyúlt, de én automatikusan elhúztam. - A lényeg, hogy nem ősellenségek vagyunk. Találkozhatunk. Gyere, menjünk. - megfogta a karomat, és húzni kezdett.

10 perc alatt hazaértünk. Meg sem vártam, hogy a szőke belépjen az ajtón, csak felrohantam a fürdőbe pár nem nyugtatóért. Miközben kiöntöttem a tenyerembe a pirulákat, hallottam Jimin lépteit, ahogy felfelé jön. Már épp vettem volna be a bogyókat, mikor Jimin megállított.

- Mit művelsz? - lefogta a kezemet.

Elrántottam a kezem. - Szerintem tudod. - bevettem a gyógyszereket, és le is nyeltem.

- Ezt miért csináltad? - kezdett bele a dorgálásomba. - Tudod nagyon jól, hogy ez nem tesz jót. Tönkre vágod a szervezetedet.

- És? - húztam meg a vállamat, és bementem a szobámba. - Nem járunk, már nem hallgatok rád.

- Jó, de... - belépett a szobámba, és egyből elhallgatott. - Mi történt itt? - átgázolva a rengeteg üvegszilánkon ült le mellém az ágyra.

- Semmi említésre méltó. - elfordítottam a fejem.

- Jungkook, úgy néz ki a szobád, mintha megöltél volna valakit. - hátamra simított, mire azonnal arrébb ültem. - Mi történt itt? Mi történt veled az elmúlt két év alatt? - elhalkult.

- Hagyjuk, Jimin, nem fontos. - mentem volna ki, de a szőke visszatartott.

- Jungkook, minden seb meglátszik rajtad. - nézett bele a szemembe. - Az arcodon, a kezeden, a szíveden. - tette pici kezét a mellkasomra, amitől elfogott egy kisebb pánik. - Látszik rajtad, hogy teljesen lesoványodtál, mert semmit nem ettél. - maga felé fordította az arcomat. - Tudom, hogy még mindig fáj.

Könnyezve néztem a szőke szemébe. Tényleg nagyon fájt. És még csak rátett egy lapáttal, hogy láttam a szőkét. A jelenléte feltépte bennem a régi sebeket, amik most csak jobban kezdtek vérezni. Nehezen tudtam a szemébe nézni. Lassan felemeltem a kezemet, és lassan a szívemen lévő kezére fogtam. Ettől a könnyeim lassacskán folyni kezdtek.

- Sajnálom. - letöröltem a könnyeimet. - Nem kéne ezt látnod.

- Jobb így. - fájdalmasan rám mosolygott. - Jobb, ha kiengeded a fájdalmat, mielőtt az felemészt. Utána jobb lesz.

- Jimin, két éve próbálom kiengedni. - néztem vissza a szemébe. - Úgy nézek ki, mint aki jobban van?

- Nem. - lehajtotta a fejét.

Lassan eltoltam a kezét, és letöröltem a könnyeimet. - Jobb lesz, ha elmész.

- Jungkook... - kezdte a hárítást, de nem hagytam.

- Jimin, menj el. - kérleltem erőszakosabban, majd elfordítottam a fejem, és halkabban folytattam. - Kérlek. Csak... hagyj itt.

A szőke sóhajtott egy hatalmasat. Végül lassan felállt, és szó nélkül elment. Nagyon rosszul esett elküldeni őt, de nem tehettem mást. Rossz volt őt látni. A látványa újra felébresztette bennem a szerelmet. Eszembe jutottak a régi idők, mikor még boldog voltunk együtt. Amit már mélyre elástam magamban, az újra a felszínre került. Mikor megláttam a szőkét, egyszerre több dolog fogott el: öröm, hogy újra láthatom, bánat, mert eszembe jutottak a régi idők, és pánik, mert... Az csak automatikusan jött, de arra is volt okom. A lényeg annyi, hogy nagyon hiányzott a szőke, és az, hogy láttam, csak rontott a helyzeten.