A Bébiszitter [JAVÍTÁS ALATT]

70.

*Jungkook pov.*

Egy héten át minden nap felhívtam Jimint vagy hússzor. Igaz, többször nem vette fel, de mindig hagytam üzenetet, amit csak reméltem, hogy meghallgat. Abban az egy hétben, csakis nyugtatókon, vízen és alkoholon éltem. Egyetlen falatot sem ettem.

Megint épp Jimint hívtam. - Vedd fel, vedd fel. - vártam egy fél percig, mire meghallottam, hogy felvette. - Jimin?

- Jungkook, hagyj békén. - szólt bele a telefonba köszönés nélkül. - Mit nem értesz azon, hogy vége van?

- Nem, nincs vége. - kezdtem könnyezve ellenkezni vele. - Amíg én szeretlek, addig nem lehet vége.

- Már vége van, és kész. - szögezte le. - A kettőnk útjai elváltak. Fogadd el.

- Nem fogadom el. - ellenkeztem már sírva, amitől ő is halkan sírni kezdett. - Jimin, én nem bírom ki nélküled. Tudom, hogy te is így érzel. Nem teheted ezt meg velem. Miért nem hiszel nekem? Miért nem tudsz megbocsátani? Miért nem bízol bennem? - elhallgattam. Csak a két oldalról érkező sírás töltötte be a telefonvonalat. - Jimin, ott vagy? - megnéztem a telefonom, ami azt jelezte, hogy már letette. - Francba!

Teljesen ki voltam borulva. Már nem tudtam, mit tegyek. Nem akartam a kékséget elveszíteni. Ő volt életem szerelme. Képtelen voltam nélküle élni. Egy percet is alig bírtam ki nélküle. Vele akartam lenni minden egyes másodpercben. Nélküle úgy éreztem, elvesztem mindenemet, beleértve magamat is. Mikor nem volt velem, az élet fekete-fehér volt. Csak vele láthattam meg az élet pozitív oldalát. Szerettem őt teljes szívemből. Mindentől meg akartam óvni, önmagamtól is. Miatta meg akartam változni. Mindent meg akartam tenni, hogy olyan srác legyek, amelyet ő elképzelt magának. De az érzelmeim semmit sem értek, ha ő nem volt velem.

Sírva mentem fel az emeletre, egyenesen a fürdőbe. Remegve vettem elő egy újabb doboz nyugtatót, ami nem mellesleg az utolsó volt, és két pirulát is bevettem. Nagyon rosszul éreztem magam. Talán nem minden az én hibám, de én úgy éreztem, csak én tehetek az egészről. Még a hányingerem is előjött. Pedig az égvilágon semmit nem adhattam volna ki magamból, a gyógyszereket leszámítva.

A mosdókagylóra támaszkodva néztem kisírt szemeimet a tükörben. Szörnyű állapotban voltam, de egy ilyen eset után nem is vártam többet magamtól. Megértettem a kékséget, a helyében én sem néztem volna magamra. A hajam úgy állt, mintha én lettem volna Einstein. A szemeim enyhén vérben úsztak, és vörösek voltak a sírástól. Szemeim alatt pedig sötétlila, szinte fekete karikák voltak, melyek az alváshiány jeleit mutatták. Az egész testem remegett, mintha rettegtem volna valamitől, pedig nem volt mitől. A rémálmaim újra előjöttek, a számuk néhány éjjelen az ötöt is megütötte. Minden órában 20 percen át bőgtem, mint egy óvodás. Csak azért keltem ki az ágyból, hogy vehessek be gyógyszert, ihassak valami alkoholt, vagy, hogy felhívhassam a kékséget. Rohamaim voltak, de, hogy milyenek, azt nem tudom meghatározni. A többi dologról, pedig inkább ne is beszéljünk. Ennyit is elég tudnotok.

Végül adtam magamra valamennyit. Felöltöztem, agyonfújtam magam dezodorral, vettem fel egy napszemüveget és egy sapkát. Kiléptem az utcára, és a fejemet lehajtva indultam a gyógyszertár felé. Amint odaértem, bementem, és megint kértem nyugtatót 15-20 dobozzal.

- Van hozzá valamilyen receptje? - kérdezte meg a bájos kis gyógyszertáras kislány. 18-nál nem lehetett több, ami csak jobban felkavart bennem mindent.

- Nincs, csak adjon. - közben elővettem a zsebemből a pénztárcámat.

- Sajnálom, de azt mondták, nem adhatok ki recept nélkül nyugtatót. - megrázta a fejét.

Közel hajoltam hozzá. - Ez engem nem érdekel. Ha maga nem ad, akkor elmegyek valahova máshova.

A kislány megszeppenve mondta, hogy mindjárt jön. Gyorsan hátrarohant, majd fél percen belül visszatért a kért összegnyi dobozzal a kezében. Kifizettem neki, majd elvettem a dobozokat, aztán meghajolva távoztam. Sosem szerettem bajt keverni, de muszáj voltam erélyesebben beszélni a lánnyal. Az életkora Jiminre emlékeztetett, és nem akarta megadni, amit kértem. Jelen esetben nem volt választásom.

Otthon mindent felvittem a fürdőbe, és hanyagul beszórtam őket a szekrénybe. Még ahhoz sem volt erőm, hogy bevegyek belőlük párat, főleg, hogy az utolsó doboz még nem örült ki teljesen. Inkább befeküdtem az ágyamba, ráfeküdtem Jimin párnájára, és magamhoz szorítottam az egyik pólóját. Behunytam a szememet, majd mélyen beszívtam a pólóból és a párnából áradó finom illatot. Benn tartottam az orromban a kékség illatát, egészen, amíg tudtam. Talán így akartam őt továbbra is magam mellett tudni.

10 percen belül elnyomott az álom. Olyan volt, mintha Jiminnel aludtam volna. Végig éreztem az illatát. Átöleltem az egyik párnát, így olyan volt, mintha őt öleltem volna. Még álmomban is vele voltam. De ott boldogok voltunk. És együtt voltunk. Nem szakítottunk. Minden percet rendesen kiélveztünk. Csakhogy, ahogy minden álmom, ez is rosszra fordult. Jimin egy idő után nem volt velem annyit, és folyton bunkózott. Egyszer csak arra értem haza, hogy a kékség éppen Liammal csal engem a szobánkban. Itt riadtam fel. Az álom minden apró pillanata előttem volt.

- Jimin. - suttogtam a párnába sírva. - Ne haragudj.

Belefúrtam a fejemet a párnába. Azt mondják, ha valakinek párnát nyomnak az arcába, az negyed órán belül -vagy fene tudja mennyi időn belül- megfullad. Én is ebben reménykedtem. Akkor majd nem kell tovább szenvednem, és kezdhetek egy új életet. Én legalábbis ebben bíztam.

Mint arra később rájöttem, nem fulladtam bele a párnába. Pedig én megpróbáltam. Fetrengtem még egy órát az ágyban. Közben egyszer megpróbáltam felhívni Jimint, de leszögezte, hogy nem érdeklem és, hogy soha többé ne hívjam. Marha rosszul kezdtem érezni magam, így sírtam egy bő fél órát.

Később levánszorogtam a konyhába. Szereztem egy papírt és egy tollat, és írni kezdtem. Ha Jimin nem halandó beszélni velem se személyesen, se telefonon hívásban, akkor megkapja üzenetben. Leírtam neki mindent hihetőbbre átfogalmazva. Most több időm volt elmagyarázni neki mindent, mint mikor ott voltam. Leírtam, ami történt, amit Taehyung mondott nekem. Százszor leírtam, hogy bocsánatot kérek. Csak vissza akartam őt kapni. Mindent a lapra írtam, ami eszembe jutott, és úgy éreztem, hogy azzal javíthatok a helyzetemen. Elmondtam, hogy szükségem van rá, hogy nem tudok nélküle élni és, hogy leírhatatlan mértékben szeretem.